⚜ Obsession – no rest for the wicked


 
a jelen
– no rest for the wicked –
az oldal videója

A legjobb minőség és élmény érdekében, a promó videót külső lejátszón nézd meg! A csodálatos összeállítást köszönjük Seth Schofieldnak!

donegal times

Donegal, 2016. július 1.
Újabb gyilkosság történt a donegali egyházmegyében, ezúttal két tiszteletes holttestét találták meg a nyomozók ma hajnalban. A rendőrsé szóvivője szerint brutális gyilkosságsorozat részese lehet a két áldozat, kiknek felkoncolt holttestét megtalálták a St. Mary templom oltáránál. A nyomozók szerint a gyilkosságok ahhoz a négy hónappal ezelőtt kezdődő mészárláshoz köthetőek, amikor négy pap holttestét találták meg Belfast környékén. Egyelőre még nem tudni, hogy ki vagy kik lehetnek az elkövetők, s milyen indíttatásból történnek a gyilkosságok, de az bizonyos, hogy a tettes vagy tettesek az egyház tagjaiból szedik áldozataikat. A rendőrség fokozott ellenőrzést tart az utakon, a járőrök számát megkétszerezték a városban, az egyház által üzemeltetett intézményekhez és templomokhoz is rendőröket állítottak. A rendőrség a lakosok figyelmét felhívják arra, hogy sötétedés után ne mászkáljanak egyedül az utcán. Az ismeretlen tettes ellen nyomoz a rendőrség.

bejelentkezés

bejelentkezés
– no rest for the wicked –


Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
hangok a távolból
– no rest for the wicked –
újdonságok
– no rest for the wicked –


















hátrahagyottak
– no rest for the wicked –
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (64 fő) Pént. Júl. 01, 2016 9:08 pm-kor volt itt.

Kasztok
Boszik
8
12
Vadászok
13
5
Egyház
2
1
Nimfák
3
7
Alakváltók
9
5
Halandók
0
5
Vámpírok
0
0
Ghoulok
0
0
Démonok
0
0
Dzsinnek
0
0
A fény őrzői
0
0
Koboldok
0
0
Elfek
0
0

 

The first time I met you - Audrey x Zariche

 :: Külváros

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 

avatar
i am your oxygen † fairy

Zariche Araulen



Hozzászólások száma ▌ :

12

Érkezésemnek napja ▌ :

2016. Jul. 02.

Tartózkodási hely ▌ :

Behind decayed trees in the forest || near Dublin

Foglalkozás ▌ :

Állatorvos asszisztens/Hobbi zenész

faj ▌ :

half blood creature

▌▌▌▌▌▌▌▌▌ :


Until I didn't know you I thought I was happy with my life. But now, I met you and everything has changed... I found real happiness


Témanyitás The first time I met you - Audrey x Zariche ▌ ▌
Hétf. Júl. 04, 2016 11:48 pm



Audrey & Zariche

Mezítelen lábát élvezettel, arcán megbújó halvány mosollyal lógatja bele a tó kellemesen hideg, fodrozódó vizébe, ahogy hátradőlve a fűben az égre emeli tekintetét. Gyöngyházszín, enyhén buggyos tündér ruhája rásimul vékony testére, eleget téve a gravitáció minden törvényének. Lábszárára rátapad nadrágjának anyaga, ahogy lassan kezdi magába szívni az édesvizet, hogy későbbiekben azzal tudja hűteni magát. Na, nem mintha Dublin környéke arról lenne híres, hogy az embereknek gyakorta kell a fagyasztó rejtekébe bújtatott vizesüveg után nyúlniuk, hogy azzal oltsák szomjukat és csillapítsák testük felhevülését. Egyszerűen a természet közelségét jelzi, valamint jelen esetben ténylegesen hasznot tud húzni belőle, hogy ezen a kivételesen meleg napon tényleg ne kelljen hőguta körüli állapotba kerülnie. Elvégre egy erdőtündérnek, ki egy enyhe éghajlatú földrajzi helyen nevelkedett a fák kedvező árnyékában, a húsz fok fölötti hőmérséklet is soknak ígérkezik.
Oka viszont nincs a panaszra, kezeit a feje alá helyezve, lehunyt szemekkel adja át magát a Nap melengető sugarainak. Szereti az e fajta tehetetlenségi állapotot. Nem a szó szoros értelemben tehetetlen, csak egyszerűen nincsen olyan indok, ami el tudná szakítani attól, hogy elüssön pár szabad órát a környezetben, közel a számára legkedvezőbb területhez. Sokan megtagadják maguktól a magányt, hiszen az idő elteltével rájuk tör az egyedüllét okozta szorongás, vagy szimplán nem tudnak megbirkózni a saját, tisztátalan gondolataikkal. Zariche ettől eltérő magaviselettel bír; mikor csak teheti, keresi az egyedüllétet, mivel vallja, hogy saját magán kívül nincsen más, jobban funkcionáló hallgatóság. Meg tudja vitatni magában a megválaszolatlan kérdéseit, amire más nem is tudna felelni, csak ő maga. Gondolatai mégis, szinte akaratlanul szoktak anyja mivolta köré fonódni, ez ad neki egy biztos pontot. Bár soha nem ismerhette a nőt, akinek fel kellett volna őt nevelnie, mégis ő ad létének egy meginghatatlan vázat, elvégre olyan sokszor szembesült azzal a mondattal, hogy "kiköpött olyan vagy, mint az anyád". Vaktávon tapogatózik, akárhányszor Leva-ra gondol, de reméli, hogy a fámák nem csak rebesgetik ezt az igazolhatatlan tényt. Mindig is remélte, hogy szintén olyan jó ember tud lenni, mint amilyen a szőke, loknis nő is volt, hiszen konkrétumok hiányában csak annak lett többször fültanúja, hogy az alakváltó egy igazi tünemény, valóságos angyal volt a maga korában. Aki nem ismerte volna a képességeit, könnyűszerrel ráfoghatta volna, hogy egy közülük, megjelenése is emlékeztetett egy tündérére, személyisége pedig néhány nimfáén is túltett.  A nő azonban a tündékre hajazó magaviselet mellett teljesen magában hordozta az őzsuták jellemét is, amit Zariche szinte az anyatejjel szívott magába. Bár ő maga nem viseli magán Leva képességét, mégis mindig különösen jól tudott kommunikálni az erdőt lakta őzekkel.
Arcát egyszeriben nedves érzés önti el, ahogy a közelébe szegődő állat párszor megböködi fekete orrával hófehér bőrét. Eleinte csak jobb szemét nyitja ki, másikat erősen szorítja össze, és a hirtelen felerősödő fényviszonyok ellenére tudja megállapítani a pihenését megzavaró jószág kilétét. A barna szőrméjű, fekete gombszemeivel kacsintgató európai őz türelmetlenül toporog egy két méter átmérőjű körben, várva, hogy az általa zavart emberi élőlény végre értelmezze a szándékát. Zariche megfosztva magát a víz kellemes hűvösségétől pattan fel a földről, hogy jobbját az állat fejére simíthassa.
- Mi a baj, kislány? –hangja megnyugtató, szépen formált szavak hagyják el a száját. Nyilván nem vár konkrét választ, csupán az őzsuta távolodó alakja után szegődik, mialatt talpa alatt többször megreccsen egy régebben lehullajtott falevél, vagy egy kósza, vékony gally.
Az erdőtündérek egyedi képessége az állatokkal való kommunikálás, legalábbis a szándékaikat gyakorta megértik, és a gondolataikat a tündék is hasonlóan tudják sugalmazni irányukba. Ezúttal még se ő az, aki kéréssel fordul a nőstény irányába, hiszen az nem véletlen kereste fel az erdő egy másik fajból származó lakóját. Léptei az fák közé vezetnek egy bokor takarásába, ahol fehér foltos, alig pár hetesnek tetsző őzek adják át magukat a pihenés egy második fokozatának. Egy van azonban, aki nem élvezeti testvérei szeretetét, az a csöppség kirekesztett, véreinél sokkal kisebb és törékenyebb állat. Zariche szomorúan felvillanó, borostyánszínű tekintete összetalálkozik a nőstény őzsutáéval, aki megbökve a lábszárát adja tudtára azt, hogy közelítse meg a kicsinyét. Nem tud mást tenni… leguggolva a halkan szuszogó gida mellé, hosszú zongorista ujjait annak fejére simítja. Az egyetlen, amit nem szeret a tündérlétben, az az, hogy ami megadatott az erdő élőlényeinek, azt el is vehetik tőlük, szinte alanyi jogon. A halál szélén álló állatok megváltását jelentik, de egy erdőtündér számára ez az egyik, ha nem a legkínzóbb feladat, amit el kell látnia. Azonban, még mindig békésebb így, mintha egy vadász küldené szerencsétlen az örök legelőkre…


Vissza az elejére Go down

avatar
run the world † hunter

Audrey Dolohov



Hozzászólások száma ▌ :

17

Érkezésemnek napja ▌ :

2016. Jul. 01.

Tartózkodási hely ▌ :

donegal ℘

Foglalkozás ▌ :

pultos ℘

faj ▌ :

vadász ℘

▌▌▌▌▌▌▌▌▌ :


I'm thinking things
I never thought before
Like what your love
would taste like.


Témanyitás Re: The first time I met you - Audrey x Zariche ▌ ▌
Szer. Júl. 06, 2016 10:56 am




Zariche & Audrey  

People may or may not say what they mean...but they always say something designed to get what they want.



A lépteim hangja kezd összemosódni az avarral. Vakító minden, a fények, a villanások, a gondolatok. Perzselően égeti, a kezemet a nap nyaldosása mégsem raknám le magam mellé semmi pénzért sem. Nyilam szög egyenesen, hátha húzva lövésre készen feszül. A szempontok egyszerűek, az előttem térdelő tündért figyelem a bokrok árnyékából, nesztelenül, éppen, hogy levegőt veszek, de azt is alig. Nem látom, hogy mit csinál, de legkevésbé ez érdekel. Azért utaztam ide kilométereket, mert állítólag itt a tündére állomány eléggé szép számban van. S, hogy miért egyedül? Mert ezt az utat egyedül kell végig vinnem. Nem nyugszom, addig a pillanatig még olyan kínokat nem élhet át legalább egy, mint a testvérem. De ha lehet, akkor kiirtanám az összeset, hogy ezzel revánsot vegyek a húgomért. És ez szinte belesétált a nyilamba. Tökéletes. Törékeny, szikár termetű és pont az a fajtának tűnő aki egy fűszálnak se tudna ártana. Igaz csak a hátát látom, de annak minden négyzetcentiméterét. Ujjaim megfeszülnek a nyílon, szinte annyira, hogy már elfehérednek, és mikor bemértem a tarkójának tökéletes célpontját, hogy azonnal elárassza, agyát a méreg beugrik a húgom teljes képe, ahogy kiterülve feküd az erdő közepén, vágások ütések nyomait magán hordva. Túl kegyes halál lenne egy tündérnek az, ha fájdalom nélkül ölném meg. Így hát lazulni kezd a szorításom az íjon, és kilépek a bozótból, hogy láthatóvá tegyem magamat. Most már nem foglalkozom azzal, hogy halk legyek és végre egy mély levegőt is tudok szívni a tüdőmbe. Benedvesítem az ajkamat, ami kiszáradt az izgalomtól és a mozdulatlanságtól.
- Ne mozdulj! -
A hangom ellentmondást nem tűrő. Sajnos nem adott olyan külsőt a sors, hogy megfélemlítsek akárkit is. 167 centimmel és törékeny testalkatommal inkább nevetség tárgyát képezem a vadászok körében mintsem tekintélyt parancsolót. Így olyan modort kellett faragnom a megfélemlítéshez, hogy az hatásos is legyen. Igaz apám azt mondta, hogy ne búsuljak, azért mert olyan vagyok amilyen, így sokkal gyorsabb vagyok, észrevehetetlenebb.  És valahol igaza volt, de a szívem mélyén én is szerettem volna, ha valaki szemében a félelmet látom és nem a megvetést.
- Lassan állj fel, és fordulj velem szembe! Semmi meggondolatlan tett vagy Isten a tanúm rá, hogy itt helyben megöllek. – Lassan közelebb léptem, amikor is kirajzolódott előttem a kép. Az őzsuta és annak picinyei. Egy pillanatra elöntötte a gyomromat valami félelmetes bizsergés, és a kezeim már mozdultak is, hogy leengedjék a nyilat, és könyörögjek a tündérnek, hogy hagy simogassam meg a kicsiket, de az elérzékenyülés morzsáit egy szempillantás alatt sepertem odébb. Nem engedhetem meg magam azt, hogy akárkivel is együtt érezzek.
Régen amennyire érdekeltek a tündérek, megszállottan kutattam utánuk és minden vágyam volt, hogy közelről is megismerhessek egyet. Ez okozta hát a vesztem.
- Küld el őket! – biccentettem fejemmel az állatok felé miközben kiadtam az újabb parancsot. Egy csöppnyi félelem és aggodalom volt bennem, de ez a hangomra és külsőmre nem hatott ki. Nem tehettem azt meg, hogy végre a markomban van egy, akin megtorolhatok mindent, amit tett az egész faja. Végre végignézhetem azt, ahogy szenved egy ugyanolyan ártatlan tündér, mint ahogy a húgom szenvedett ártatlanul. Az én szemeim előtt már nem lebegtek hiú ábrándok, hogy nekik is van családjuk és milyen hasznosak. Az őket ért szeretetem és rajongásom abban a pillanatban foszlott szerte, ahogy a húgomat holtan találtuk az erdőben.
- Mozgás! – sietettem az ismeretlent s arcvonásaim megkeményedtek. Vártam a pillanatot, hogy végre velem szembe forduljon és lássak valami félelmet a szemében. Mindegy, hogy mekkorát, egy kicsi is éppen elég lesz: majd nő belőle annál nagyobb.



Vissza az elejére Go down

avatar
i am your oxygen † fairy

Zariche Araulen



Hozzászólások száma ▌ :

12

Érkezésemnek napja ▌ :

2016. Jul. 02.

Tartózkodási hely ▌ :

Behind decayed trees in the forest || near Dublin

Foglalkozás ▌ :

Állatorvos asszisztens/Hobbi zenész

faj ▌ :

half blood creature

▌▌▌▌▌▌▌▌▌ :


Until I didn't know you I thought I was happy with my life. But now, I met you and everything has changed... I found real happiness


Témanyitás Re: The first time I met you - Audrey x Zariche ▌ ▌
Szer. Júl. 06, 2016 11:46 am



Audrey & Zariche

Az eddig csendben, szinte hangtalanul, az élet viszontagságainak kitett őz Zariche érintése nyomán ernyed el megfeszült állapotából, míg végül légvételei teljesen elhagyják a testét. Nem húzza lábait erőlködve maga alá, szinte csont sovány teste belesüpped az avarba. A tündér nagyot nyelve, fejét lehajtva fejti ki az anya őzsuta felé sajnálatát, hosszú ujjait viszont még mindig a kicsiny állat szőrébe simítva tartja. Párszor még végigsimít a jószág orrnyergén hüvelykujjával, majd odébb csúszva adja át a helyet az illetékesnek, hogy végső búcsút vehessen a rajban született csemetéjétől. Ő is egy volt a vérei közül, akit a világra hozott, de hiába, minden alomba van egy, aki életképtelenné válik a többi elnyomása alatt. Míg a csoportban alvók közül mindenkiről az egészség, a fejlettség sugárzik, addig a holtan nyugvó őz betegességről, evéshiányról és fejletlenségről ad tanúbizonyságot. Zariche is tudja, hogy jobb így neki, nem kell tovább szenvednie, az anyja se kérte volna meg rá, hogyha nem látta volna már ő maga is menthetetlennek a helyzetét. De mégis, huszonhat év alatt még mindig nem sikerült megszoknia azt, hogy az erdei tündérek életében nem csak a jókedv és a vidámság egyesül, gyakorta kell megküzdeniük egy olyan feladattal is, amit egyikőjük se lát el szívesen, valakinek azonban még is meg kell tennie, hogy az általuk nagyra tartott állatok, az erdei szomszédjaik ne szenvedjenek, és ne kínok közt hagyják maguk után a földi síkot. Jobb ez így mindenkinek…
Borostyán zöld tekintete mindvégig az anya őzsután pihen, ahogy orrát hozzáérinti kicsinyéjéhez, majd párszor megnyalja a fejét, mely a gondoskodást szimbolizálja. A döntés nyilván neki se volt könnyű, de ha ő nem, hát más se hozta volna meg helyette az ítéletet. Azonban, ahogy azt az anyaállat is teszi, Zariche is felkapja a fejét a közeledő léptek zajának hallatán. Mindennapi számára, hogy a különféle élőlények neszezését hallgatja, ahogy megvetik lábukat az avaron, beleszimatolnak a földbe, majd hangot adva nemtetszésüknek állnak tovább. A hang forrása viszont egyértelmű, hogy nem állati eredetű, feltételezése a női hang hallatán pedig be is igazolódik. A hangszín nem árulkodik arról, hogy hosszú évtizedek pihennének a viselője mögött, orgánuma nem mutatja, hogy a legtapasztaltabb vadászok közül került volna ki a kishölgy ide a terepre. Mert az már egyértelművé vált számára, hogy nem fajtársa, de nem is halandó a személy, hiszen ezek közül senki nem kérte volna ilyen agresszívan a cselekedésre.
Ahogy kérte, nem mozdul, legalábbis teljes testében nem. Kezei azonban mégis ökölbe szorulnak, míg alkarjait bal, felguggolt lábán pihenteti. A következő instrukció is olyannyira a semmiből érkezik, mint ahogy a lány felbukkanása is történt. Nem akar ellenségeskedésbe ütközni, bár ez szinte már elkerülhetetlen, mégis jobbnak látja, hogy megtegye azt, amit a hang tulajdonosa kíván. Lassan áll fel a levelek és bokorágak rejtekéből, tekintetét végig összefűzve tartja az őzsutáéval, akinek kétségbeesett pillantása mutatja, hogy el szeretné hagyni a terepet, még sincsen hozzá elég bátorsága. Nem akarja itt hagyni a halott kicsinyét, ugyanakkor nem akar ő is a halál martalékává válni a vadász íjának által. Zariche egy ponton nem tesz eleget az elvárásoknak, nem szándékozik a lánnyal szembe kerülni, hiszen pillantásával próbálja megnyugtatni az állatot. Jelen esetben ezt nem tudja tökéletesen kivitelezni, hiszen ő is aggódik. Nem maga miatt, a jelenlévő állatok épsége az, ami nem hagyja nyugodni.
A következő kiejtett szavak szinte zeneként szolgálnak fülének, egyből visszaereszkedik a talajra, hogy kezét az állat nyakára tudja simítani. Az közelebb lépve hozzá nyomja fejét a tündéréhez, szinte belesimul a gyengéd érintésbe. Nem ejti ki a szavakat, hiszen gondolati alapon az intelligensebb lényekkel meg tudja értetni magát, és az erdő lakói közt nem kell tovább keresni intelligenciáért, hogyha az ember rátalált egy őzsutára. Képes megértetni az állattal, hogy a fogva tartójuk nem fogja őket bántani, ébressze a kicsinyeit, és menjenek, amilyen messze csak tudnak. Az anya rögtön cselekedve lép a kupacban alvó három gyermeke mellé, orrával bökdösve őket éri el, hogy azok felébredjenek legszebb álmukból, majd sután ugyan, de lábra állva kövessék őt a fák között. Csak az az egy marad ott, élettelenül feküdve a földön… Tekintetével egy bizonyos pontig végigkíséri őket, de ő maga is tudja, hogy neki még bőven lesz feladata az elkövetkezendőkben.
Mivel az előbbi óhaját nem teljesítette, hát most kénytelen lábra állva szembefordulni a vadásszal. Pillantásával végigszánt annak egész alakján, de zöldjei mégis bájos, kislányos arcán találnak nyugalomra. Ésszel felfoghatatlannak tartja, hogy egy hozzá hasonló, gyönyörű és gyengédnek tetsző teremtés miért választja magának azt a hivatást, hogy az ártatlan természetfelettieket irtsa ki a föld színéről.
- Csinálj, amit akarsz… –halk baritonja végül felcsendül kettejük között, majd odébb lépve, baljával hátramutatva az állatra próbálja megértetni vele, mi is volt a szándéka. – Csupán annyit kérnék, hogy az az őz had találjon végső nyugalmára, ne itt kelljen elsorvadnia. Had temessem el, ennyit szeretnék –kérése teljesen egyértelmű, és reméli, hogy nem süket fülekre talál. Talán ennyi jó érzet még belé is szorult… legalábbis, Zariche mindennél jobban ezt reméli, hiszen az anya őzzel folytatott kommunikációja során megígérte neki, hogy földbe helyezi a halott kicsinyét.


Vissza az elejére Go down

avatar
run the world † hunter

Audrey Dolohov



Hozzászólások száma ▌ :

17

Érkezésemnek napja ▌ :

2016. Jul. 01.

Tartózkodási hely ▌ :

donegal ℘

Foglalkozás ▌ :

pultos ℘

faj ▌ :

vadász ℘

▌▌▌▌▌▌▌▌▌ :


I'm thinking things
I never thought before
Like what your love
would taste like.


Témanyitás Re: The first time I met you - Audrey x Zariche ▌ ▌
Szer. Júl. 06, 2016 7:39 pm




Zariche & Audrey  

People may or may not say what they mean...but they always say something designed to get what they want.



Belegondolva a helyzetembe talán én is nevetnék magamon, és nevetek, is mint kívülálló. Nem voltam vadásznak való és ezt én is pontosan tudtam, de muszáj voltam tovább vinni azt ami a Dolohov család sorsába volt írva. Nekem kiskoromtól meséltek a vadászokról és én nem Csipkerózsikára vagy Hófehérkére aludtam el hanem véres gyilkolásokra, kiontott életekre. Mi sem szebb ennél egy gyerek számára. A húgom ellenben már választhatott. Eldönthette ő, hogy akar-e közénk tartozni vagy nem. Apa valószínűleg úgy volt, hogy ha egy ember tovább viszi a családban az bőven elég, s mivel én voltam a nagyobb hét nekem adatott ez a lehetőség. A húgom sokkal inkább válhatott volna vadásszá. Ő mindig is kemény volt. Neki szeme sem rebbent egy állat elmúlásán vagy a vér láttán. Ő mindig elérte, amit akart akármilyen úton-módon. Ő apámra hasonlított, magas volt, vékony mégis izmos testalkatú. Ezzel szemben én alacsony voltam, sovány és az izmaim se voltak kidolgozottak. Tény, amit apám is mondott gyors voltam, fürge és inkább én agyban voltam erős a feladatok elvégzéséhez. Jó vadász vált volna Janeből.
Gondolatfoszlányaim mellett folyamatosan szemmel tartom a fiút és az állatokat. Eleget tanulmányoztam a tündéreket ahhoz, hogy értsek pár dolgot. Pontosan tudtam, hogy tudnak beszélni az állatokhoz, hogy megértik őket és tökéletesen kommunikálnak, és azt is értettem, hogy nem egy vidám szituáció játszódik le éppen. Az erdei tündérek, ahogy újraéleszteni tudták a természetet épp úgy elvenni is tudtak, és valószínűleg most éppen ez történik. Mereven állok hát, hogy értsem minden mozdulatát, és szemmel követhessem. Addig a pillanatig, amíg nem fordul velem szembe nem is szenteltem túl nagy jelentőséget annak, hogy ez egy velem egykorú fiú lehet. Aztán összetalálkozott tekintetünk. Smaragdzöld íriszeiből áradt a nyugalom és képes lettem volna órákig bámulni őt elmerengve lélektükreiben. Mintha abba minden illata, érintése, érzése benne lett volna az erdőnek és akármennyire is lehetetlen szín volt ez egy átlag halandó számára olyan volt ez mintha ez a szín teljesen természetes lenne. Így hát kissé bambán bámulom őt, mikor is rájövök, hogy túl hosszú ideig időztem el a pillantásában. Megrázom a fejemet és összehúzott szemöldökkel próbálok nem a szemeibe nézni, és próbálok nagyon erőszakosnak és vadnak látszani.
Szemeim követik mozdulatát és egy pillanatig megpihennek az apró gidán. Gondolataim automatikusan hasonlítják össze őt a húgommal akármennyire is érzem, hogy nem kéne, mert ebből csak agressziót tudok meríteni semmi többet.
- Utolsó kívánság? – teszem fel a költői kérdést. Igazából mondhatni szerencsénk volt Jane gyilkosával, hiszen legalább a testét visszaadta és nem hagyta a semmi közepén elrohadni a testét. Hát nem akarok én ítélőbíró lenni és a lelkem mélyén tudom, hogy ez a gyilkolászás sem a kedvemre való mégis elégtételt kell vennem.
- Csináld! – adom meg rá az engedélyt, de a nyilammal és szememmel követem minden lépését, mozdulatát. Nem fecsegni jöttem ide, ölni, kegyetlenül, és ha kötődni kezdek valakihez akkor úgysem bántom, épp ezért nem akartam beszélgetni, hogy ne kötődjek de kíváncsiságom sokkal nagyobb volt a józan eszemnél.
- Miért kellet megölnöd? – hangszínem rideg, kimért, semmi kíváncsiság benne, akármennyire is tudtam, hogy legbelül majd szét feszít a tudás vágya.



Vissza az elejére Go down

avatar
i am your oxygen † fairy

Zariche Araulen



Hozzászólások száma ▌ :

12

Érkezésemnek napja ▌ :

2016. Jul. 02.

Tartózkodási hely ▌ :

Behind decayed trees in the forest || near Dublin

Foglalkozás ▌ :

Állatorvos asszisztens/Hobbi zenész

faj ▌ :

half blood creature

▌▌▌▌▌▌▌▌▌ :


Until I didn't know you I thought I was happy with my life. But now, I met you and everything has changed... I found real happiness


Témanyitás Re: The first time I met you - Audrey x Zariche ▌ ▌
Szomb. Júl. 09, 2016 11:00 am



Audrey & Zariche

Nem tudja, hogy érez-e dühöt, vagy félelmet, mikor a háttérből felcsendül az ismeretlen, ám annál sokkal agresszívabb, parancsoló és követelő hang. Az orgánum arra enged következtetni, hogy nem a veszedelmes vadászok egyikével hozta össze a sors, de ki tudja, gyakran hangoztatják, hogy kicsi a bors, de erős. A bizonyítási vágy főleg a fiatalabb korosztályt érinti, jelen esetben nem naiv gondolat Zariche részéről az, hogy fogva tartója is ebbe a kategóriába sorolandó. De nem akarja megérteni a gondolatmenetét… Szinte lehetetlennek tartja azt, hogy valaha megértse, milyen cél vezényli a vadászokat. Mindig, szüntelenül hangoztatják, hogy azért irtják a természetfeletti erőket, mert veszélyt jelentenek a halandó emberekre. Ki tudja, lehet, hogy ők maguk sorolhatók azok közé, akik agresszivitásukkal fenyegetést jelenthetnek számukra, hiszen a tündérek, ahogy a többi más faj nem azért él ezen a világon, hogy ellenszegülhessen az alárendelt fajnak. Azonban tény, hogy nem is a behódolás az, ami megfordul a fejükben, okuk elvégre nincsen rá, hogy ezt megtegyék. A harmonikus, békés együttélés az, amit a tündérek hangoztatnak, legtöbbjüknek nincsen problémája a városban éléssel, az emberi környezettel, holott köztudott, hogy lakhelyük a természetet foglalja magába. Mégis bele tudnak olvadni, szinte zokszó és feltűnés nélkül a halandói közegbe. Tehát, a kérdés még továbbra is ott lóg a levegőben, ami számára továbbra is megválaszolatlanul marad, hogy mi készteti a vadászokat, ahogy most a fiatal lányt is arra, hogy fegyverekkel félemlítsék meg a békés, egy légynek se ártó fajt.
Zöld íriszei magára hagyják az egyedül hagyott, a földel egyenlővé vált gidát, ahogy felemelkedve, lassan, de megfordul a fegyvert tartó irányába. Elmélázik a kérdés felett, hogy a lányra emelje-e igézően szép tekintetét, de végül csak ráveszi magát arra, hogy felvegye a szemkontaktust. Ki tudja, az erdő iránti rajongásán kívül talán némi meggyőző erő is lakozhat a szempárjában, legalábbis gondolja ezt ő. Aztán ki tudja, lehet, hogy hiú ábránd ez a részéről, azonban tény, hogy egy próbát megér. Ha már az embernek farkasszemet kell néznie egy nyíl végével, ott nem szabad elszalasztani egy lehetőséget sem.
Nem akarja úgy végezni, mint ahogy az anyja ide s tova huszonnégy évvel ezelőtt. Ő is egy vadász rajtaütés során vesztette életét, mikor is a három szóban forgó ember egy békés napon tört rá az erdő népére. És tény, hogy Leva végül nem egy vadász nyila által került a túlvilágra… de az ő hibájukból eredt a baleset, mikor is Laraniel íjából származó lőfegyver célt tévesztve fúródott az őzsuta mellkasába. Zariche pedig nem szeretne idő előtt erre a sorsa jutni, ezen a ponton nem akar az anyjára hasonlítani, teljesen érthető módon.
Ahogy a lány, úgy ő maga is felméri beszédpartnerét. Megengedi magának a jogot, hogy mindenféle leplezetlenség nélkül tekintsen végig rajta. Ha nem lenne tisztában a szándékával, nem mondaná meg róla, hogy vadász család sarja, sokkal inkább tűnik egy szelíd teremtésnek, mint egy fegyverforgatónak, aki örömmel, zokszó nélkül ontja a természetfeletti életeket. Tekintete egy időben foglalja magába az erdő talajának barnaságát, és a fák lombjainak zöldjét, de a természet jelentette vidámságot mégse tükrözik vissza íriszei, szinte megszállottságot mutat, ahogy ellentmondást nem tűrve próbálja a befolyása alatt tartani a tündért. Pedig a törékeny lányról lerí a jósága, hiszen az ember jónak születik, és sokan azok is maradnak, míg a rontás meg nem fertőzi őket. Rá ilyen hatással a családjával járó vér és kötelesség lehetett, ami elhitette vele azt az abszurdumot, hogy aki nem halandó, az alapvetően irtandó.
- Az anya őzé. Én csak remélni tudom, hogy, bár én közvetítettem a kívánságát, nem hozható összefüggésbe azzal, hogy az enyém is lenne –naiv próbálkozás ez a részéről, hiszen ha tényleg annyira eltökélt az ellenfele, akkor a szép szavak hallatán se fog visszatántorodni az eredeti elképzeléseitől.
Végül az ítélet csak pozitív irányba sül el, szavakkal ha nem is, egy biccentéssel tudtára hozza, hogy köszöni mérhetetlen kedvességét. Hátat fordítva neki guggol le az állathoz, hogy óvatos mozdulatokkal emelhesse el a földtől. Mintha legalábbis még mindig élne, és attól tartana, hogy egy óvatlan, hirtelen cselekedet bármikor felébreszthetné a csöpp kis élőlényt. A szeme azonban lecsukva marad, bőre és puha, barna szőrméje pedig épp, hogy elfedik a vékony, kidudorodó csontokat. Meglehetősen kisebb, mint az ebben a korban járó fajtársai, az élelemért is harcolnia kellhetett, de még így se jutott táplálékhoz. Szegény ezért jutott erre a sorsra.
- Nem öltem meg… megboldogult általam, hiszen te is láthattad, fejlődés szempontjából lemaradt testvéreitől. Sokkalta kisebb volt náluk, ezért nem tudott harcolni azért, hogy ő is a fejlődés útjára léphessen. Csak szenvedett szegény, mikor ideértem már kirekesztve feküdt a bokor aljában, ha láttam volna más lehetőséget arra, hogy megmentsem, nem ezt a drasztikus végkimenetelt választottam volna –tekintetét mindvégig a szóban forgó állaton legelteti. Bal alkarján fekteti végig a jószágot, míg jobb kezével végigsimít fején, egy halvány mosoly pedig felkúszik az ő arcára is. Legalább már nem szenved, és ez a tudat kielégítő a számára.
- El kéne mennünk az erdő szélére… ott van a házunk, eszköz nélkül pedig nem tudom teljesíteni a kívánságot –ezen a ponton szegezi zöldjeit a lányra, és nem véletlen, hogy a mondandóját nem kérdésként fogalmazta meg. – Elvégre, ha már úgyis az életemre szerettél volna törni, hogy én is úgy végezzem, mint a szerencsétlen őz, már nincs okom arra, hogy bármi rejtegetnivalóm legyen –pár lépéssel közelebb kerül a vadászhoz, tekintetében fellelhető némi könyörgés, ha már hangneme nem erről árulkodik.










Zariche Araulen

Kinek szívét tündér rabolta el, tudja: elveszett örökre.

Vissza az elejére Go down

avatar
run the world † hunter

Audrey Dolohov



Hozzászólások száma ▌ :

17

Érkezésemnek napja ▌ :

2016. Jul. 01.

Tartózkodási hely ▌ :

donegal ℘

Foglalkozás ▌ :

pultos ℘

faj ▌ :

vadász ℘

▌▌▌▌▌▌▌▌▌ :


I'm thinking things
I never thought before
Like what your love
would taste like.


Témanyitás Re: The first time I met you - Audrey x Zariche ▌ ▌
Vas. Júl. 10, 2016 5:56 pm




Zariche & Audrey  

People may or may not say what they mean...but they always say something designed to get what they want.



A pillanat varázsa gyakran hagyott engem ridegen. Nem tudtam értékelni az apró dolgokat, nem vettem észre őket. Természetesnek vettem, hogy történnek velünk jó és rossz dolgok és addig, amíg a rossz dolgok padlóra tudtak küldeni a jókat észre sem vettem. Ez is egy ilyen pillanat volt. Szabadjára kellett volna engednem a belülről mardosó gondolatokat, hiszen itt voltam kettesben egy igazán jóképű fiúval, aki ráadásul olyan mód viselkedett mintha épp nem a fejét akarnám hazavinni egy zsákban, hogy utána kirakhassam a polcra. Elgondolkodtató, hogy valaki hogy lehet annyira önzetlen, hogy a halál torkában is könnyedén, kedvesen viselkedjen. Az emberek ilyenkor őrjöngeni szoktak, esetleg könyörögni az életükért és ez most hiányzott a szereposztásból. Hol maradnak az ígéretek, a kérések, a siránkozások? S ezt a pozitív energiát észre se veszem, csak a rosszat, amit a húgom idéz elő. Nem akarok hát többet vele foglalkozni. Épp eleget keserítette meg az életemet annak ellenére is, hogy még csupán egy hónap telt el a halála óta. Gyökeres változásokon mentem keresztül és ez a jelenetélő példa volt rá. Egy hónapja még vígan faggattam volna minden részletéről a tündérek életének, tudni akartam volna mindent és épp ezért nem tudom magam meghazudtolni, amikor rákérdezek, hogy miért jutott az állat erre a sorsa. Az apró pici kíváncsiság még mindig mardosó. És akármennyire életellenes is az, hogy e dolgok után még mindig érdeklődjek, mégis így van. Akartam őket ismerni. Olyan faj voltak ők nekem, amik kíváncsivá tettek. A boszorkányoknak is voltak olyan dolgaik, amik érdekeltek, de a tündérek varázslatosak voltak. Épp ezért esett nehezemre bántani őket, mégis úgy éreztem tartozom ezzel apámnak, és legfőképpen a húgomnak.
- Szépítheted… akkor is megölted. – dörmögöm az orromat alatt inkább magamnak mondva, mint neki. A gyilkolás akkor is gyilkolás, ha az valaki jó szándékkal teszi. Én már csak tudom. Emlékszem az első boszorkányra, aki vérét ontotta miattam. Emlékszem a sikolyára a szenvedésére, a késem súlyára. Azért tettem, mert védtem valakit, akit azt hittem szeretek, aztán kísértett a kép minden éjszaka, s minden egyes nappalon.
- Ti sem vagytok jobbak, mint mi. Mi is „megboldogítjuk” a természetfelettiket, hiszen gyengék vagytok és nem a mi világunkba valók. – közlöm a párhuzamot vele csak, hogy tisztában legyen azzal, hogy miért is fog meghalni, ami egyre biztosabb, hiszen mikor kiejti a száján, hogy menjünk el az otthonába, szemeim tágra nyílnak, és ha egy rajzfilmben lennénk még a gőzölgő jelek is a fejem fölé lennének rajzolva. Hát idiótának néz ez engem? Azt hiszi, hogy egy ilyen idióta csellel majd lépre tud csalni és akkor eggyel kevesebb lesz, aki őket zaklatni fogja?!
- Óh, még mit nem, hogy utána összetrombitálj egy kis csapatot magadnak. Na elég itt a jólelkűségből. Tündér vagy. Válaszd szét azt a nyamvadt földet vagy tégy, amit akarsz, de nem megyünk sehova. – húzom ki nyilamat, hogy már célozzak is rá. A francba is, nem szabad elérzékenyülnöm. Mi az, hogy kívánságokat teljesítek. Már rég meg kellett volna ölnöm, nem itt szórakozni vele egyszerűen tarkón lőni és nézni, ahogy a nyíl mérge szétáramlik a testében.
Szavaim ércesen hangzanak mégis teljesen elveszek az íriszei szépségében. Mikor először láttam is megcsodáltam, aztán elszakadt tőlem s most újra az enyéimnek tudhatom. Fel sem tűnik nekem, hogy számba harapok, és szemeim lejjebb vándorolnak ajkára majd vissza a tekintetére. A könyörgő szempár teljesen megolvaszt, s végül íjamat magam mellé engedem, megszabadítva őt a feszengéstől. Még mindig bámulom őt és hatalmasokat nyelek. Közelebb is lépek hozzá a lépéssel, de a távolság még mindig elég nagy köztünk ahhoz, hogy meg tudjam magamat védeni, ha valami ostobaság jutna eszébe. Úgy érzem magamat, mint akit elkábítottak. Apró levegővételnyi időt sem hagyok magamnak, mert attól félek, hogy még ez a zajforrás is elveszi tőlem ezeket a szempárokat. Nem akarok engedni, de szavak nélkül is megteszem. Azzal, hogy megfosztottam a sakkban tartástól, utat engedtem a kérésének.






= Audrey Dolohov =

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit. Donec varius vitae odio eget placerat. Nulla faucibus ex non tristique semper. In gravida euismod est, nec efficitur dolor euismod ut. Suspendisse sollicitudin tortor sit amet tellus laoreet, eget finibus quam pulvinar
Vissza az elejére Go down

avatar
i am your oxygen † fairy

Zariche Araulen



Hozzászólások száma ▌ :

12

Érkezésemnek napja ▌ :

2016. Jul. 02.

Tartózkodási hely ▌ :

Behind decayed trees in the forest || near Dublin

Foglalkozás ▌ :

Állatorvos asszisztens/Hobbi zenész

faj ▌ :

half blood creature

▌▌▌▌▌▌▌▌▌ :


Until I didn't know you I thought I was happy with my life. But now, I met you and everything has changed... I found real happiness


Témanyitás Re: The first time I met you - Audrey x Zariche ▌ ▌
Hétf. Júl. 11, 2016 1:30 pm



Audrey & Zariche

- Legyen, ahogy gondolod. Megöltem, de a jótét érdekében, nem pedig puszta kedvtelésből, mint ahogy azt ti tenni szoktátok –a szavak rideg őszinteséggel hagyják el a száját, tekintete is ugyan ezt az érzelmet sugározza. Mindig is megvetette a vadászokat, és azt a célt, amit szolgálnak. Élete során nem találkozott még fegyverforgatóval, most viszont, hogy szemtől szemben áll eggyel, csak megvetni tudja a gondolatait. Mintha legalábbis a világ legmagasztosabb teremtménye vetett volna gyökeret az erdő közepén, csak, hogy életét onthassa egy, a legtisztább fajból származó egyedének. És tény, hogy a tündérek képesek életet elvenni, de csak akkor, hogyha a helyzet megkívánja, és az, aki rászorul, tényleg menthetetlen, a halál és az élet között egyensúlyozva várja a megváltást. Életképes egyedtől soha nem vennék el az élhetés jogát, hiszen az erejük ilyen távlatokba nem terjed el, csakis fegyverek által lennének hajlandóak rá. De, mint azt mindenki tudja, a tündérek tiszta, becsületes élőlények, akik csak végső esetben nyúlnak íjuk után, azt is akkor, hogyha az egyed családjának biztonsága a tét. Vallják, hogy az erőszak nem megoldás, hogy máshogy is el lehet simítani a nézeteltéréseket, ezért nem szándékozik kárt tenni a fiatal lányban, ki látszólag is őrzi az elgondolásait, és nem adja be a derekát pár szépen formált, jól átgondolt szónak. Pedig kétség kívül megtehetné, hiszen a saját élete az, ami kockán forog… mégse teszi, mert a gyengeség ugyan annyira veszélyezteti a vadászokat, mint a szimpla, emberi élőlényeket is. Nem feltétlen fizikai, sokkal inkább mentális gyengeség az, ami jelen esetben felüti a fejét. Megtörhető, legalábbis a látszat ezt sugallja.
- Ne hasonlíts minket magatokhoz. Mérföldnyi különbség van kettőnk közt –zöldjei agresszívan villannak a lányra, szavai azonban még így is nyugodtságról árulkodnak, nem emeli meg a hangját, mintha legalábbis egy tea melletti kellemes csevejről lenne szó. – Tudod, míg ti minden természetfelettire rátörtök, megkeserítitek az életét, elveszitek a rá ruházott jogot, mely az élhetésben nyilvánul meg, mi addig jó cél érdekében használjuk fel azt, ami megadatott nekünk. Csak akkor "ölünk", amikor a helyzet már menthetetlen, mikor az élőlény a halál szélén egyensúlyozik, és a túlvilág felé billen a mérce. Mi csak átsegítjük, hogy ne szenvedjen. Ezzel szemben ti azt is legyilkoljátok, szó szerint lemészároljátok, aki egészséges, életerős, és egy ujjal nem bántott titeket –nem véletlen, hogy az abszurd hasonlatot személyes sértésnek veszi, és ezt nyíltan hozza a másik tudtára. Még, hogy a vadászok is ugyan azon cél által vannak vezérelve, mint a természetfelettiek.
- Nem gondoltál még arra, hogy ti nem vagytok a mi világunkba valók? –szánja felé még az utolsó kérdését, és kétség kívül egy harsány nevetést és egy hosszas monológot vár, miszerint a természetfelettiek miért is irtandók, és miért az emberek, illetve a vadászok azok, akik uralják a földeket, megszabadítva magukat az ésszerűségen túl elhelyezkedő fajoktól.
A hosszasan kifejtett feltételezés során csak egy halvány mosoly ül ki az arcára. Nem számított másra, látszólag is okosabb a lány annál, mint hogy bedőljön neki. Bár a célja nem ez lett volna, tényleg csak munkáló eszköz hajtaná a háza felé, segítségre aligha számítana, hiszen a tündérek többsége mostanság a városokban él, vagy legalábbis a napjaikat azzal töltik, hogy az emberek közé vegyülve pénzt keressenek.
- Sajnálom, hogy általam kell megtudnod a hírt, de nem mind vagyunk olyanok, akik csakis hátsó szándékokkal élnek. A tündérek már évtizedek óta a városokban élnek és dolgoznak, csak jeles alkalmakkor tévednek az erdő közelébe, vagy mikor idejük engedi, hogy eleget tegyenek a származásuk által megkívánt természetnek. Alig pár, hogy a ti szava járásotokkal éljek "példány" él már a rengetegben, tehát lehetőségem se lenne arra, hogy akármilyen csapattal elő tudjak állni. Na meg, persze az se elhanyagolható tényező, hogy nem feltétlen lenne szükségem erősítésre –legutolsó mondatát már jobbára magának jegyzi meg, de ettől független elhagyja a száját, hogy titkon fitogtathassa az erejét. Igen, attól még, hogy gyengéd élőlények, még nekik is van éppen elég lélekjelenlétük és erejük ahhoz, hogy legyen mire verni a mellüket. Csak ezt nem hangoztatják túl sűrűn.
- Ha meg akarsz ölni, miért nem tetted még meg? –tör fel belőle reflexszerűen a kérdés, ahogy a nyíl mellyel eddig szemezett, leereszkedik, és ami ezúttal magára vonja smaragdzöld pillantását, az nem más, mint a lány maga. – Számos lehetőséget, számos okot adtam már arra, hogy a nyilad martaléka lehessek, de egyszer se röpítetted belém… miért? –lehet, hogy ezáltal ez volt az utolsó kérdése, melyet élő mivoltában feltett, de mégis érdekli az indok, amivel szolgálni tud a vadász.
Nem állítja azt, hogy nem imponáló jelenség a számára, hiszen megannyi fajtársa, vagy emberi ismerőse közül eddig ő az egyetlen, aki kérdéseket ébresztett benne, akinek látszatában elmerengve kénytelen nem mosollyal pillantani rá. Bár a helyzet nem kívánja meg a reakciót, elvégre ő lenne az, aki az életét akarja ontani, mégis belefeledkezik a lány küllemébe, akinek zöldes barna íriszei szintúgy Zariche-on pihennek. Mintha rég nem látott barátok lennének, nem pedig egymás életét megkeseríteni vágyó ellenfelek.










Zariche Araulen

Kinek szívét tündér rabolta el, tudja: elveszett örökre.

Vissza az elejére Go down

avatar
run the world † hunter

Audrey Dolohov



Hozzászólások száma ▌ :

17

Érkezésemnek napja ▌ :

2016. Jul. 01.

Tartózkodási hely ▌ :

donegal ℘

Foglalkozás ▌ :

pultos ℘

faj ▌ :

vadász ℘

▌▌▌▌▌▌▌▌▌ :


I'm thinking things
I never thought before
Like what your love
would taste like.


Témanyitás Re: The first time I met you - Audrey x Zariche ▌ ▌
Szer. Júl. 13, 2016 3:56 pm




Zariche & Audrey  

People may or may not say what they mean...but they always say something designed to get what they want.



Valaki életét tönkretenni nem túl hálás feladat. Amikor valaki szemében látod a reményvesztettséget, azt, hogy egy álmot törsz éppen szét és egy élet hull darabjaira a te kezed által, noss annál nincs rosszabb. Nem akartam soha bíró lenni valaki életében. Nem akartam eldönteni, hogy éljen-e vagy haljon. Nem ilyen voltam. A nevelés ellenben elérte hatását. Akármennyire is szembe mentem volna apám elveivel, azt nevelték belém, hogy igenis érezzem magamat Istennek és döntsek mások sorsa felett. Ezt kántálták nekem gyerekkorom óta és ezt hitettem el magammal, hogy helyes. Pedig tudtam, hogy nem az de nem akartam csalódást okozni senkinek. Fájt ellenben a szívem minden olyan kiontott életért, aki nem tehetett semmiről. Hisz nem ők választották ezt az életet és kik vagyunk mi, hogy ítélkezzünk felettük: ám senkik.
S éppen ezért üt szíven az amit mond a velem szemben álló tündér. Pontosan tudom, hogy igaza van. Akármennyire is el akarom hitetni magammal, hogy ez nem igaz tudom mélyen legbelül, hogy de ez pontosan így van. De feladnám a saját tanításaimat, ha nem mennék szembe azzal, amit mondd, ha nem kezdeném el védeni az én fajomat.
- A vadászoknak is megvan a maga helyük a földön. Azért létezünk, hogy az olyanokat, akik nem valóak a világunkba megöljük. Hisz rengetegen vannak, akik az egyszerű emberi fajra nézve fenyegetést jelentenek. És éppen ezért nem vagytok jobbak, mint mi. Mert amíg mi nem válogatunk, hogy kit öljünk meg, ti válogattok és önkényesen döntitek el, hogy kinek való az élet és kinek a halál. – fintorodom el, íriszeimmel övét fürkészve, de csak néha-néha belenézve azokba, mert olyan zavarban érzem, tőlük magamat mintha a lelkembe látna velük.
- Ha ti nem lennétek, a húgom még mindig élne. – dörmögöm az orrom alatt, de szinte biztos vagyok benne, hogy hallja. Kibújt hát a szög a zsákból. Bár ahogy kimondom, már szívnám is vissza, mert ezzel a hirtelen mondattal, sokkal sebezhetőbbé váltam a számára, mint ahogy azt szerettem volna. Apám tanításai szerint sosem engedhetünk közel senkit magunkhoz, mert a mai világban már egy emberről sem tudhatjuk, hogy melyik oldalt támogatja. Ha pedig most tudná, hogy egy tündérrel trécselgetek ahelyett, hogy könyörtelenül nyilat repítenék a fejébe, kapnék egy-két sallert és talán az lenne a legkisebb gondom.
- Tehát már fenyegetőzöl is? Nem gondolod, hogy eléggé rossz taktika egy vadásszal szemben fitogtatni az erődet, amikor éppen a nyilával nézel farkasszemet? - biccentem oldalra a fejemet, hogy végigmérhessem őt és az önelégült mosolyt az arcán. Akaratom ellenére is ahogy ezt látom az én szám sarkában is megjelenik egy aprócska mosoly.
Az íjam leeresztése után a kérdés egyértelmű és én döbbenten állok egy másodpercig. Tényleg remek kérdés, hiszen miért is hezitálok itt. Egy igazi vadász már rég megölte volna. Egy igazi vadász nem kérdez, nem mondd, semmi csak könyörtelenül gyilkol.
- Talán nem is akarlak annyira megölni. – jön a teljesen őszinte válasz és érezem, hogy elvesztem. Most már nem csak a szemei azok, amit megbabonáznak, hanem maga a jelleme. Ez badarság.
- Talán örülök, hogy van aki végre meghallgat. – szemeim az őzgidára tévednek, mert érzem, hogy ha tovább ostromolnám őt a tekintetemmel, akkor abba belepirulnék, és nem engedhetem meg magamnak, hogy még ennél is gyengébbnek látszódjak.
- Rontom a vadászok imidzsét igaz? – horkanok fel önön, butaságomon, mielőtt egy másodpercre bocsánatkérően a szemeibe néznék. Nem tudom már eldönteni, hogy ez most neki kellemetlenebb avagy nekem, bár ha szavaznom kéne magasan én nyernék.







= Audrey Dolohov =

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit. Donec varius vitae odio eget placerat. Nulla faucibus ex non tristique semper. In gravida euismod est, nec efficitur dolor euismod ut. Suspendisse sollicitudin tortor sit amet tellus laoreet, eget finibus quam pulvinar
Vissza az elejére Go down

avatar
i am your oxygen † fairy

Zariche Araulen



Hozzászólások száma ▌ :

12

Érkezésemnek napja ▌ :

2016. Jul. 02.

Tartózkodási hely ▌ :

Behind decayed trees in the forest || near Dublin

Foglalkozás ▌ :

Állatorvos asszisztens/Hobbi zenész

faj ▌ :

half blood creature

▌▌▌▌▌▌▌▌▌ :


Until I didn't know you I thought I was happy with my life. But now, I met you and everything has changed... I found real happiness


Témanyitás Re: The first time I met you - Audrey x Zariche ▌ ▌
Pént. Júl. 15, 2016 4:01 pm



Audrey & Zariche

Hiába ontja magából az erdő a nyugodt, kellemes hangulatot, Zariche nem tud teljes mértékben azonosulni a szülőföldjének hatásával, sokkal inkább mondható feszültnek, mint kisimultnak. Érzéseinek azonban nem enged szabad utat, a beszédpartnere nem tapasztalhatja a tanácstalanságot, ami olykor felüti a fejét, hiszen kinézetében teljesen harmonikus, mint mindig, most is a szelídséget ölti magára, ezzel is mutatva, hogy neki nincsenek szándékai, nem akar semmi rosszat és meggondolatlant tenni a lánnyal szemben, tehát tulajdonképpen az eszmecseréjük is egy ponton már feleslegessé vált. A lány azonban nem tűnik meggyőzhetőnek, próbálja fenntartani a komoly vadász látszatot, Zariche pedig az egykori, gyermetegnek tetsző puhatolózását felváltja a magabiztosabb és erőteljesebb hangszíne. Nem sokszor szokott vadászokkal társalogni, ennek többször is hálát szokott adni, de azt ő se hagyhatja szó nélkül, hogy az általa képviselt békés tündér fajt becsmérlik, tulajdonképpen egy kalap alá hozzák azokkal, akik meggondolatlanul, készakarva ölik a természetfelettieket, akik, megjegyezhető, hogy nem tesznek semmit azért, hogy ez legyen a megszokott menet. Ők is csak élnek, eleget téve annak, amit a természet adott nekik…
- Álljunk meg egy szóra. Én nem azt mondtam, hogy jobbak lennénk nálatok, ezt te magad ismerted el, mint ki nem mondott és egyáltalán nem hangoztatott tényt. A magatok világa egy begyöpösödött, konzervatív életvitelt foglal magába, egyáltalán nem fogadjátok el a gondolatot, hogy rajtatok, embereken kívül vannak más fajok, akik ugyan annyira megérdemlik az életet, mint t. A harmonikus együttélés helyett inkább azt választjátok, hogy önfeledten pusztítsatok, gyakran ok nélkül azokat, akik nem tettek ellenetek semmit. És én nem azt állítom, hogy nincsenek olyanok, akik nem szolgáltak rá arra, ami a sorsuknak van elkönyvelve általatok, de ti is hasonlóan megérdemelnétek a halált. Hány ártatlan vér tapad a kezetekhez? –a kérdést jóformán csak hagyja lógni a levegőben, mert van egy sejtése, hogy erre nem feltétlen fog választ kapni. Hiszen a vadászok egy idő után már minek számolják, hogy mennyi élőlényt küldtek a túlvilágra? Csak egy a dicsőségfalukon, akivel villogni lehet, hogy márpedig van mire verni a mellüket. De ő maga feldúlt monológ ellenére is ridegen, halkan és lágyan fejti ki nem tetszését, nem áll szándékában feldühödni, a tündérekhez nem lenne méltó a cselekedete.
- Ha ti nem lennétek, az anyám még mindig élne –jegyzi meg ő is személyes sértettségét, ha már felhánytorgatása kerültek az őket érő sérelmek. Márpedig Leva halála sokkal inkább elkönyvelhető a vadászok tetteinek, mint a tényleges gyilkosának, aki csak védeni akarta, de mindez balul sült el. A nyilat nem neki szánta, mégis ő lett a célpontja.
- Egy szóval se fenyegetőztem, csak egy nem alaptalan állítást közöltem. Ezt pedig nem nevezném semmiféle taktikának –bár a szája ezeket a szavakat hagyja el, tulajdonképpen némileg rákontrázott a mondandójára. Végül is, jogosnak mondható a fennköltsége, mivel, bár nem mondanák meg a tündérekről, tulajdonképpen ők se nevezhetők gyenge fajnak, éppen elég fizikumuk és erejük van ahhoz, hogy szembe tudjanak szállni egy vadásszal. Ezt viszont csak a végső esetben szokták fitogtatni, és alkalmazni, amikor már minden kötél szakad. Csak a miheztartás végett emlegette fel, majd ha a helyzet megkívánja, akkor bizonyítja is.
Érzi, hogy a kérdése elgondolkodtatja a partnerét, nem véletlen alakul ki kettejük között a pár másodpercnyi néma csönd, külleme pedig tökéletesen tükrözi, hogy cikáznak a fejében a gondolatok. Tehát nem volt hiábavaló elvéteni azt a kósza kérdést…
- Csakugyan? –teszi fel a kérdést, ajkán pedig mindvégig egy halvány mosoly játszik. Ezek szerint nem véletlen, hogy nem tűnt számára annyira eltökéltnek és határozottnak a vadász, hogyha még ő maga sincsen tisztában azzal, mit is szeretne kezdeni a túszul ejtett áldozatával.
- Talán nem is annyira haszontalan a létezésünk –engedi meg magának a kijelentést, de nem venne rá mérget, hogy erre nem fog rákontrázni a hölgyemény. Lehetséges, hogy meg kéne tanulnia, mikor is kell visszavonulót fújni, mivel most úszta meg a halált, bár még megfontolandó gondolat az, hogy még mindig ott táncikál az élet és halál peremén. Csak a lányon múlik, hogy miként ítél, azonban Zariche-nak is szerepe van benne, hogy milyen indulatokat és cselekedeteket vált ki belőle.
- Mondjuk úgy, hogy a kezdetleges magabiztosságod és erőfölényed a beszélgetésünk előre törésével hanyatlani kezdett. Aztán az ellágyuló vonásaid már kezdték sejtetni, hogy nem feltétlen döntesz amellett, hogy engem is olyan sorsa juttatsz, mint ahová a szerencsétlen őz is került –hálát adhat a magasságosnak, hogy vele sodorta össze a sors, nem pedig egy több ponton is tapasztaltabbnak tetsző egyeddel, mivel azzal a beszélgetés egy kezdetleges szakaszába se juthatott volna el.
- Engedd meg, hogy megkérdezzem… miért választottad hivatásodul a vadászatot? Nem tűnsz olyan lánynak, mint aki feltétlen örömöt lelne abban, hogy Istent játszhat a "gyengébb" fajok felett –ha már az őszinteséget nem régiben előrántotta, akkor folytatja is ezt a vonulatot, és bevet minden kártyát, hogy biztosítsa az életben maradást. Mert amíg a lány válaszol a kérdéseire, és partner a beszélgetésben, addig garantált az életben maradása.










Zariche Araulen

Kinek szívét tündér rabolta el, tudja: elveszett örökre.

Vissza az elejére Go down

avatar
run the world † hunter

Audrey Dolohov



Hozzászólások száma ▌ :

17

Érkezésemnek napja ▌ :

2016. Jul. 01.

Tartózkodási hely ▌ :

donegal ℘

Foglalkozás ▌ :

pultos ℘

faj ▌ :

vadász ℘

▌▌▌▌▌▌▌▌▌ :


I'm thinking things
I never thought before
Like what your love
would taste like.


Témanyitás Re: The first time I met you - Audrey x Zariche ▌ ▌
Vas. Júl. 17, 2016 12:05 pm




Zariche & Audrey  

People may or may not say what they mean...but they always say something designed to get what they want.



Elhatározom magamban, hogy ezt az erdő részt megjegyzem és örökre az agyamba égetem. Tetszett a nyugalma a belőle áradó kisugárzás és ez a férfi előttem tökéletesen tükrözte mindezt vissza. Olyan volt, mint egy festői tájkép, a közepén Ő vele. Ha nem lenne, ő a látóterem közepén úgy érezném, hiányzik valami a festményről. Annyira egybe olvadt a környezetével, hogy szinte bűn lett volna elküldeni onnan. Talán mindegyik tündér ilyen, talán mindegyik ugyanennyire azonosul a saját környezetével, de ő csodálatos volt. Olyan kisugárzással állt ott, hogy ha nem bujkált volna a fejemben, hogy nyilat repítsek belé még el is aléltam volna a látványától. Így is megfogott benne valami láthatatlan dolog.
Szívesen kipróbáltam volna csak egyetlen napra, hogy milyen tündérként itt élni ilyen békésen, a környezet közvetlen közelében, az állatokkal harmóniában. Mindig is szerettem az állatokat. Megbabonázott a különcségük az, hogy mindegyik egy külön egyéniség. Nekünk is volt egy kutyánk. Utcáról lett befogadva. Mindig elkísért az iskoláig és haza, én pedig az uzsonnámat mindig neki adtam. Annyira hozzám nőtt, hogy hazavittem. Anyám eleinte szívrohamot kapott a koszos összeállt szőrű ebtől. Fekete bundája tényleg nem volt egy kecsegtető látvány, a szemébe folyton belelógott a szőre és pár harci seb is tarkította a pofáját, de hamar a család kedvencévé vált. Jane az vele labdázott naphosszakat és apa rendszerint járt ki vele esténként az erdőbe. Anya a napsütéses tavaszi napokon vele olvasott a kertbe engem pedig továbbra is elkísért minden nap az iskolához. Csodálatos személyisége volt, rút külseje ellenére szerethető kutya. Mikor meghalt a kert hátsó részébe csinált neki apám fejfát, és a mai napig ott nyugszik. Sok szép emlék kötődik hozzá és azóta nem is volt kutyánk. Én mindig akartam, de a szüleim attól féltek, hogy egyik sem lesz annyira szocializált, mint amennyire ő volt. Még a szellőtől is próbáltak óvni minket.
A szemem a gidára siklik és ott is pihen addig, amíg a névtelen tündér válaszol. Hatalmasat sóhajtok, az összes levegő kiszivárog a tüdőmből és nagy levegőt kell vennem, hogy újra visszaálljon minden bennem.
- Minket erre képeztek ki. Nem számoljuk az áldozatainkat és nem is érezzek úgy, hogy ez életellenes lenne. Mások vagyunk. Ti így, mi úgy. Ha sarat dobálunk egymásra is ez az élet rendje. Mi vagyunk a vadászok, ti pedig az őzek. A vadászoknak ölniük kell azért, hogy fenntartsák az élet egyensúlyát, hogy ne szaporodjanak túl az őzek. Ritkítanunk kell. Mindet úgyse tudjuk kiirtani soha. – próbálkozom jó színben feltüntetni a fajtámat akármennyire is biztos vagyok benne, hogy az ellenfeleink szemében sosem leszünk tiszták, pont, ahogy ők sem a mi szemünkben. Ezt szinte az anyatejjel szopjuk magunkba, hogy így gondolkozzunk. Hogy ez legyen számunkra a természetes, bár sokan vagyunk, akiknek ez akkor se lesz fő hivatásuk, ha beléjük verik se. Én pont ilyen voltam. Amikor apám a csapattal elvisz vadászni, megyek, mert kötelességemnek érzem. De arra, hogy egyedül vadásszak, mint most, sosem volt még példa. Ez is azért történhetett meg, mert revansot akartam venni minden sérelmemért.
Szemem hirtelen ugrik, vissza a fiúra mikor közli, hogy vadászok ölték meg az anyját. Érzem, hogy végigfut rajtam a hideg és szinte automatikusan ölelem körbe magam szabad kezemmel.
- Sajnálom. – szavaim igazul csengenek, és tényleg őszintén gondolom. Igaz tudom, hogy ez nem sokat segít már az anyján vagy akármelyik elhullott életen is mégis ez a szokás. Sosem akarom átélni azt, hogy milyen mikor nincsenek szülei az embernek. A mai világban azonban ez túl gyakori. A vadászok sem nézik, hogy annak az egyednek, akibe nyilat röpítenek, családja van, élete, szerettei, ahogy a tündérek, alakváltók vagy boszorkányok se azt, hogy egy vadászt is várják otthon.
- Vigyázz a szádra tünde! Akármikor bekattanhatok és nyilat repíthetek beléd! – Jegyzem, meg szelíden mikor közli, hogy a magabiztosságom hogyan is hanyatlott a beszélgetésünk előrehaladtával.
Kérdésére megkeményednek vonásaim és egy lépéssel hátrább lépek tőle. Nem akarom egy vadidegennel megbeszélni az életemet. Hogy miért választottam? Nem mintha lett volna választásom.
- Mondd csak, nálatok választható opció az, hogy tündér legyél-e vagy nem? Vagy a boszorkányok dönthetnek a sorsukról? Ugyanúgy ahogy a te sorsod megpecsételődött a szüleid által az enyém is. – zárom rövidre a mondandómat. Itt nincs választási lehetőség. Ha egy vadász családba születsz, vajmi kevés esély van arra, hogy te ne erre az útra lépj. Ha pedig nem így teszel többé nincs családod. Legalábbis nálunk ez így történt volna.
- Tudod, a vadászoknál kötelesség, hogy ne legyenek érzéseid…és ez nekem nem megy. Azt akarom, hogy érezzek. – lépek kettőt előre, hogy az előbbi hátrálásomat helyrehozzam ezzel. Szemeim a fiú arcán cikáznak, és félredöntött fejjel méregetem őt, hogy biztos legyek abba, hogy ennek a beszélgetésnek van folytatása.
- Van két választási lehetőség, vagy ajánlat, ahogy tetszik. Az egyik az, hogy elmegyek, és úgy csinálunk mintha soha nem is találkoztunk volna, de akkor nem garantálom, hogy nem jön el értetek más. A másik pedig… - hagyok egy leheletnyi hatásszünetet miközben még egyel közelebb lépek hozzá egészen kicsire hagyva a távolságot közöttünk.
- …nem akarom mindenáron a halálodat. Se neked, se a fajtársaidnak. Régen érdekeltetek, ismerni akartalak titeket, tudni minden titkot rólatok. Tegyél érte, hogy újra így legyen! – az ajánlat egyszerű. Szerezze hát vissza az érdeklődésemet a tündérek iránt vagy leveszem róluk a kezemet. A húgom haláláig foggal-körömmel védtem volna őket. De az óta, a gyűlöletem egyre csak nő. Egy esélyt megér, hátha újra visszaszerezném a bizalmamat feléjük.






= Audrey Dolohov =

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit. Donec varius vitae odio eget placerat. Nulla faucibus ex non tristique semper. In gravida euismod est, nec efficitur dolor euismod ut. Suspendisse sollicitudin tortor sit amet tellus laoreet, eget finibus quam pulvinar
Vissza az elejére Go down


Ajánlott tartalom




Témanyitás Re: The first time I met you - Audrey x Zariche ▌ ▌


Vissza az elejére Go down
 Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Külváros-