the blue eyes

the blue eyes is lying

Nafr’aan óvatos, kecses léptekkel szeli át a széles rétet, ahol annak idején egész csordákban tanyáztak a szarvasok és az őzek. Most üres minden. Csak apró rovarok, gyíkok és kisebb rágcsálók élnek errefelé, a nagyobb vadak pedig csupán inni jönnek le a tóhoz. Nafr’aan sosem értette, hogy mi történhetett velük. Egyik évről a másikra kevesebben jöttek, aztán egyszer csak azt vette észre ő, az erdő őre, hogy egyetlen szarvas sem tért haza. És nem is várta őket. Csak egyet akart végre újra látni, de az az őzsuta, a ragyogó kék szemekkel sosem jelent már meg előtte. Ott pihen a tölgyfák nyugalmának árnyékában, s többé már nem nevet fel, azon az édesen csilingelő hangján.

Az erdőtündér szomorúan hajol le egy elhagyott gyíkfarokért. Felemeli, s a nap fényében forgatva megvizsgálja. Ez az élet rendje. A gyík elhagyja a farkát. Óvatosan visszahelyezi arra a pontra, ahonnan felvette, hiszen véletlenül sem akarja megbolygatni a környezetet, azzal, hogy elveszi azt, amit valaki más elhagyott. Léptei a közeli sziklákhoz vezetnek. Szőke tincseit ide-oda táncoltatja a szél. Ruhája zöld, hosszú, végighúzza a sárban, de azon nem fognak a természet tréfái. Cipője könnyű bőrből készült, remekül fogja lábait, kecsesen tud benne mozogni. Egy ugrással terem az egyik szikla tetején, s felhúzza hosszú lábait egészen a mellkasához. Arcán nem nagyon látszanak a háta mögött hagyott évek. Bőre még mindig sima, és porcelánszerű, ajkai rózsaszínek és puhák. Csupán a szeme alatt lévő apró ráncok, és kékjei halhatatlan szomorúsága árulkodik arról, hogy öregszik. Nem tudja elengedni a dolgokat. Nem tudja elengedni Levát.

Lelki szemei elé bekúsznak a képek, arról a végzetes napról, mikor elveszítette a nőt, akit a világon mindennél és mindenkinél jobban szeretett. Eszébe jut a fia, aki kiköpött olyan, mint az anyja, s akire éppen emiatt nem bír ránézni. Ha csak a fia szemébe néz, nem Zariche, hanem Leva néz vissza rá, és abba minden egyes alkalommal belehasad a szíve.

Nafr'aan & Zariche

Merengő kék íriszei szüntelenül pásztázzák a szemeivel hasonlatos színű eget, és az azon szétterülő, kupacokba rendeződött felhőket. Ő maga szereti az esőt, mindig is nagy kedvelője volt az illatának, és amit maga után hagy, az minden pénzt megér. Általa új erőre kap a természet, a kiszáradt növények öntözésre kerülnek, és szerteengedik illatukat az erdőben, ezzel együtt a talajt beterítő avar is felenged, szárazsága megszűnik és a nedves hatás mellett olyan aromák szabadulnak fel belőle, amit örömmel szippant be minden egyes alkalommal. Teljesen más látszatot kölcsönöz ezzel lakhelyének, a fákról lecsöpögő vízcseppek halk neszezése szinte zene füleinek, míg az állatok megbújva a bokrokban keresnek menedéket, majd a zivatar tovább haladásával a felfrissült levegőben újrakezdik azt, amit félbe kellett szakítaniuk. Soha nem tudnának neki olyat mutatni, ami felérne azzal a látszattal, amit otthona tud nyújtani neki, hiszen az számára jelenti a biztonságot, ugyanakkor különleges misztikuma mindig tud neki új lehetőségekkel kecsegtetni. Annyira ismeri az erdőt és az azt övező környezetet, mint a tenyerét, legalábbis gyakran szokta ezt gondolni. Aztán, mikor szabadnapjai alkalmával ideje van arra, hogy csak rója a köröket a fák között, fel a dombra, le a tisztásra, mindig talál felfedezetlen, szinte kietlen területeket, ahol csak az állatok húzzák meg magukat, mert ember, de még csak tündér se járta be.
A bárányfelhők azonban nem kecsegtetnek esőre utaló előrejelzéssel, szimplán elveszik a Nap éltető sugarait a kellemes meleget szerető emberek és élőlények elől. Azonban a nyárban már bőven benne járnak, nem kell félteni magukat attól, hogy esetleg elvész az az időjárás, ami hosszú ideje ostromolja Írország teljes területét, a frissítő csapadékot gyakran váltja fel a napsütés, ezzel kerül az utca népének arcára mosoly. Akárhányszor a városba viszi útja, tapasztalhatja, hogy a borongós napokon mindenki visszahúzódóbb, előkerülnek a szürkés árnyalatú ruhák, csak a gyermekek arcán játszadozik félszeg mosoly, a felnőtt korosztály pedig a telefonba, vagy egyéb ügyeikbe feledkezve olvadnak bele a házak nyújtotta sivár környezetbe. Viszont, mikor kiderül az ég, és a Nap az uralkodó az égen, mindenki sokkal vidámabb, megszállja őket az életkedv, a korosabbak viszonozzák az ifjak által alkalmazott mosolyt, és ezzel állítják helyre az élet rendjét. Mintha legalábbis esernyővel a fejük fölött bármi okuk lenne a szomorkodásra, hiszen attól még ugyan azok a viszonyok bújnak meg a hátuk mögött, a házuk ugyan olyan takaros, mint napsütötte időjárásban, a munkájukon hasonlóan jól tudnak teljesíteni, és a szeretteik szintén úgy szeretik őket, mint a meleg évszak által nyújtott időkben.
Ezért is tartja különösnek az embereket… amennyire kiszámíthatóak, annyi érdekességet foglalnak magukba. Amikor már azt hinné, hogy sikerült kiismerni őket, mindig tudnak újat mutatni, pedig egy húszas éveiben járó tündér ugyan annyi időt tölt a belvárosban, mint az erdő szélén lévő takaros házban. Ugyan azt a napi rutint ismétlik nap nap után, és azt elvet vallják, hogy megszületnek, nevelkednek míg állást nem találnak, onnantól a pénzkeresés, a családalapítás és a família eltartása lesz a nagyúr. Aztán a megváltást, a végkimerültséget jelentő halál elviszi őket a földi síkról. Ettől eltérő, de számos ponton hasonló felfogással rendelkeznek a nimfák is, csak nekik a család mellett a fajukra jellemző elem is meghatározó.
Zariche is, bár nem szokta hangoztatni, úgy véli, hogy apja számára az egyik legfontosabb és legmeghatározóbb személyiség az életében, és bár nem jó a viszonyuk, mégis szeretetteljesen tud rá gondolni. Már, amikor lehetőséget ad rá az idősebb tündér is. Nem meglepő, hogy az ifjú nimfa halvány mosollyal az arcán, mellkasa előtt összekulcsolt kezekkel veti vállát az egyik közeli fának, mikor kékjei rátalálnak apja alakjára a sziklák rengetegében. Nagyra tartja az idősebb Araulen-t, de ridegsége számára érthetetlen…
- Mi okod van arra, Apám, hogy egy ilyen gyönyörű napon is csak lógasd az orrodat? –kellemes baritonja betölti az erdő sűrűjét, ahogy szavait az ezüstös hajú férfi felé intézi. Lassan válik meg a fa kérgétől, majd kezeit a zsebébe mélyeszti, hiszen jelen esetben emberi alakja uralkodik rajta, tekintve, hogy alig fél óra telt el hazaérése óta. Léptei légiesek és megfontoltak, ahogy célba veszi a sziklák egyikét, és feltelepszik rá, kíváncsiskodó, élettel teli tekintetével pedig az apjáét keresi, hiszen választ remél. Lehet, hogy hiába, hiszen ő is tudja, gyakran nem illeti kérdéseit megfelelő mondandóval.

the blue eyes

the blue eyes is lying

A tó vize tündöklően kék, és csak úgy csillog a napfényben. Nafr’aan hallja, ahogyan a patak, ami táplálja, lerobog a magas sziklaszirteken, hogy végül megállapodjon itt, ebben a csodálatos vízrengetegben. Madarak robognak el messze, a tündér feje felett, és csicseregnek. Mintha beszélgetnének. Nef nem koncentrál, nem akarja tudni, hogy miről beszélnek. Mikor utoljára egy állat fejébe hallott, az élete fenekestül felfordult, örökre. Azóta aligha tette ki a lábát ebből a dzsungelből, ami most is körül öleli. Mindent, amit kellett a fia intézett helyette, és ezért Nafr’aan nagyon hálás is volt. Nem szívesen megy emberek közé. Gyűlöli, hogy megbámulják, és hogy összesúgnak a háta mögött. Bolondnak hiszik, mert emberi alakjában sem válik meg tökéletes, ezüst hajától, és mindig mogorva, de tiszteletet parancsoló tekintetétől. Zariche remekül beilleszkedett a halandók világába. Kedves természetét nem apjától örökölte – bár Nafr’aan régen nem volt ilyen búskomor és zord, sosem lehetett azt mondani rá, hogy szívélyes, és kedves férfi. Ezért nem is értette, hogy szerethetett bele egy olyan bájos, és jószívű teremtés, mint Leva.

Már messziről észleli, hogy valaki közeledik felé. Nem fél, nem riad meg, mint valami űzött vad, csupán gyengéden az övébe bújtatott, vörös kövekkel díszített markolatra teszi karcsú kezét. Nincs fegyvere, csak ez az egy. Egy tőr. Ő maga csinálta, miután elvették tőle a szerelmét. Nem engedhette, hogy ismét váratlanul érje egy rajtaütés, és elveszítse egyetlen gyermekét is. A tőrt azóta sem használta, és megígérte magának, hogy az első, akinek a szívébe mártja, egy tündér lesz. Briana.  

- Ó, Zariche – nyögi és próbál egy parányi kedvességet csempészni a hangjába. Szereti a fiát, de sosem tud huzamosabb ideig megmaradni a közelében. Régen sem ment neki, ezért kérte a testvére segítségét, de mióta Zar felnőtt, már nem kell vigyáznia rá senkinek. Gondoskodik a saját testi épségéről – melyik szél fújt erre? – kérdezi, de nem pillant hátra, hogy megfigyelje gyermekét. Magjának gyümölcsét, akit a saját életénél is jobban kellene szeretnie, még sem tudja jobban szeretni önmagánál. Hiszen azért nem néz rá. Azért nem szeret vele lenni. Mert fontosabb neki az, hogy a saját lelkének ne fájjon, és ezt ő is tudja. Nem vallja be magának, de nagyon jól tudja.

Nafr'aan & Zariche

Légies, tündérekre jellemző könnyedséggel szeli az erdő rengetegét, számos fát parancsolva maga mögé. Csak törekszik előre a növények rengetegében, hogy elérje a számára nagyon kedves helyszínt, ahova gondolataiba feledkezve szokott menekülni. Kiskorától kezdve ez a látkép jelenti számára a megnyugvást, akárhányszor magányra vágyott, ide ette a fene, és akár órákon keresztül képes volt egy helyben ülve, magába feledkezve elmélkedni a számára fontosnak tartott kérdéseken, ami lássuk be, szinte még a mai napig is megválaszolatlan maradt. Gyakran, bár nem megszokott egy huszonéves férfitól, de apja alakja köré fonódnak a gondolatai. Mindig hallja a tökéletes apa-fia kapcsolatot az emberi környezetben, hiszen egy fiúnak az anyján kívül, aki mérhetetlen szeretettel látja el az apja a legfontosabb személy, aki viszont az életre készíti fel. Zariche szinte alanyi jogon nem kapta meg az anyai szeretet, elvégre anya hiányában nehéz lett volna mindezt kivitelezni. Apja pedig, lehet úgy mondani, hogy megtagadta magától a tulajdon fiát, inkább a saját testvére kezei közé dobta, csak, hogy ne neki kelljen felnevelnie. A fiatal tündér akárhányszor próbált az idősebb bizalmába férkőzni, soha nem volt célravezető, mindig meddő próbálkozások eredményeképp kellett faképnél hagynia öregét. Nem mondható el róla, hogy ő nem kísérelte meg a kapcsolattartást az ezüsthajúval, de amennyiben az nem kíváncsi rá, hát Zariche is megtanulta, hogy mikor kell visszavonulót fújni, esetleg meglengetni a fehérzászlót, ami jeléül szolgált annak, hogy feladja a próbálkozások tömkelegét. Hiszen minek, hogyha csak az egyik fél nyitott a másik irányába?
Mégse fordul vissza, mikor megpillantja Nafr'aan személyét a számára oly' kedves helyen. Nem az apja fogja visszarettenteni attól, hogy nyugodt körülmények között elüsse a napjának maradandó részét. Ahogy ismeri a férfit, amennyiben nem érkezik felé kezdeményezés, nem is igen fog beszédbe elegyedni a fiával. Az ifjabb képes mosolyt erőltetni az arcára, barátságos hangnemben szólni a másik felé, holott megtehetné azt, hogy szótlanul letelepszik a tó partjára, esetleg egy fa tövébe, minek törzsére dönti a fejét, hogy az arcát is süsse a Nap melengető fénye. Mégis a sziklák egyikén állapodik meg, a tisztes távolságot felmérve az apjától.
- Gondolom a városfelőli, fél órája értem haza, és megfordult a fejemben, hogy kijövök ide egy pár órácskára. Nem sejtettem, hogy itt foglak találni… -lábait felhúzva a kőre pihenteti meg térdén alkarját, ujjait pedig egymásba fűzbe pillant el válla felett apjára. Mintha legalábbis számítana arra, hogy az övéhez hasonló, mégse megegyező kék szemeit ráveti, legalább egy pillantás erejéig. Nem egyszer tűnt már fel neki, hogy a ritka alkalmakkor, mikor beszédbe elegyednek, apja nem szokott a szemébe, de még csak rá se nézni.
- Ideje lenne már leküzdeni a paranoiádat. Tudod, hogyha valaki közeledik hozzád, nem feltétlen bántó szándékkal teszi azt meg –felesleges kísérlet minden egyes szava, szinte érzi, hogy a férfiról leperegnek a szavak. És a mondandója kétértelmű, hiszen a közeledés nem csak a testiséget jelenti jelen esetben, sokkal inkább az ismerkedést, a kedves szavak egymásnak bélyegzését. Huszonhat éve él egy fedél alatt a marcona alakkal, mégis úgy érzi, hogy szinte egyáltalán nem ismeri azt, aki életet adott neki…
- Nem gondolod, hogy gyakrabban kéne kimozdulnod az erdőből? Teljesen befásultál az évek alatt. Biztos vagyok benne, hogy amennyiben lazábbra vennéd a pórázt, amin tulajdonképpen magadat tartod fogva, a közérzeted is javulhatna. Semmiféle inger nem ér itt téged az erdőben, nem beszélsz jóformán senkivel, ha úgy vesszük, még velem se vagy hajlandó rendes szóváltásra… -feszegeti a határait, ez magától értetendő. Többször is próbálkozott már azzal, hogy megértesse azt az apjával, hogy az emberek nem rossz, tulajdonképpen nem is túl eltérő személyek. Ugyan úgy lehet velük szót érteni, mint a fajtársaikkal, csak némi hajlandóság kell hozzá, és az, hogy valamennyire levetkőzze az egoizmusát, és az önimádatát.