⚜ Obsession – no rest for the wicked


 
a jelen
– no rest for the wicked –
az oldal videója

A legjobb minőség és élmény érdekében, a promó videót külső lejátszón nézd meg! A csodálatos összeállítást köszönjük Seth Schofieldnak!

donegal times

Donegal, 2016. július 1.
Újabb gyilkosság történt a donegali egyházmegyében, ezúttal két tiszteletes holttestét találták meg a nyomozók ma hajnalban. A rendőrsé szóvivője szerint brutális gyilkosságsorozat részese lehet a két áldozat, kiknek felkoncolt holttestét megtalálták a St. Mary templom oltáránál. A nyomozók szerint a gyilkosságok ahhoz a négy hónappal ezelőtt kezdődő mészárláshoz köthetőek, amikor négy pap holttestét találták meg Belfast környékén. Egyelőre még nem tudni, hogy ki vagy kik lehetnek az elkövetők, s milyen indíttatásból történnek a gyilkosságok, de az bizonyos, hogy a tettes vagy tettesek az egyház tagjaiból szedik áldozataikat. A rendőrség fokozott ellenőrzést tart az utakon, a járőrök számát megkétszerezték a városban, az egyház által üzemeltetett intézményekhez és templomokhoz is rendőröket állítottak. A rendőrség a lakosok figyelmét felhívják arra, hogy sötétedés után ne mászkáljanak egyedül az utcán. Az ismeretlen tettes ellen nyomoz a rendőrség.

bejelentkezés

bejelentkezés
– no rest for the wicked –


Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
hangok a távolból
– no rest for the wicked –
újdonságok
– no rest for the wicked –


















hátrahagyottak
– no rest for the wicked –
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (64 fő) Pént. Júl. 01, 2016 9:08 pm-kor volt itt.

Kasztok
Boszik
8
12
Vadászok
13
5
Egyház
2
1
Nimfák
3
7
Alakváltók
9
5
Halandók
0
5
Vámpírok
0
0
Ghoulok
0
0
Démonok
0
0
Dzsinnek
0
0
A fény őrzői
0
0
Koboldok
0
0
Elfek
0
0

 

Sheena & Gale - First camp in the forest

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 

avatar
i am your oxygen † fairy

Sheena Hawthorne



Hozzászólások száma ▌ :

13

Érkezésemnek napja ▌ :

2016. Apr. 07.

Tartózkodási hely ▌ :

Donegal

Foglalkozás ▌ :

állatorvosi asszisztens

faj ▌ :

erdei tündér

▌▌▌▌▌▌▌▌▌ :





Témanyitás Sheena & Gale - First camp in the forest ▌ ▌
Hétf. Júl. 11, 2016 8:36 pm




Sheena & Gale

Vágyok valamire, ami különleges. Valamire, ami egyedi, ami szeret, amit szerethetek. Valamire, ahol minden csak úgy jön. Nincs játszma, se kényszer, csak úgy jön, nem kérdez, és elvisz magával oda, ahova soha nem akartam eljutni. Amitől mindig is rettegtem. Valójában nem is bánnám. Úgyis kezd unalmas lenni az, ami van.



- Jól van gyerekek, nyomás, mindenki álljon neki elpakolni a dolgait a felállított sátrakba, mert hamarosan megérkezik a táborvezető, és ha meglátja ezt a rumlit, az ég óvjon engem, mert engem fog megenni vacsorára. - kiáltom a hangosan csivitelő gyerekseregnek az intelmet, amit persze annyira egyikük sem vesz komolyan, mert láthatóan csak ímmel-ámmal kezdenek el beszállingózni a sátrakba a hátizsákok és a különböző felszerelések. Khaki színű, rövid túranadrág van rajtam, egy fehér egyszerű, minta nélküli trikó, és egy világosbarna túrabakancs. Hajam kiengedve lóg, smink alig van rajtam, csupán némi szempillaspirál emeli ki kék színben ragyogó tekintetem. Kezemben kalapáccsal lemondóan sóhajtok egyet, majd lehajolva újabb csapást mérek a sátort megtartó merevítő rúdra, amely hangos csattanással lejjebb megy a földbe, egészen négy millimétert. A karom majd leszakad, és nincs a közelben egyetlen épkézláb férfiember, aki képes lenne felállítani ezeket a nyomorult sátrakat. A szakácsnőnk, Greta már a vacsorát készíti elő, a másik felügyelő, aki itt lesz velünk, egy idősebb tanítónő, Barbara elment autóval lejelentkezni a parkőröknél, Eddy pedig, aki elvileg a másik felügyelő lesz, talán még nálam is gyengébb, ráadásul ő a konyhai részlegen segít Gretának. Egy fiatalabb pasas jött velünk, Vincent, de neki meg vissza kellett mennie a városba két gyerekért, akik valamilyen másik tábor miatt csak késve tudnak kijönni. Így rám maradt a sátorállítás a gyerekekkel. Szerencsém van abban, hogy a nyolc évestől kezdve tizenötig terjed a gyerekek korcsoportja, vegyesen fiúk és lányok, így volt némi segítségem, de így is nekem kellett kitalálni, hogy is működnek ezek a csodamasinák. Már órák óta kint vagyunk, és mire felállítottuk az első sátrat, egyrészről a hasam majd kilyukadt a sok nevetéstől, másrészt pedig a kezem a sok kalapálásról, csatolgatástól, ide-oda pakolászástól. A gyerekek édesek, okosak, rafináltak, és persze cserfesek, de ez engem nem zavar. Kicsit bennem van a drukk, hogy hogy fognak elfogadni, de egyelőre azt hiszem nincs gond. Nem tudom, kinek jutott eszébe, hogy épp engem kérjenek fel egy ilyen táborhoz kisegítőnek, de örülök a felkérésnek. Igaz, ez az első táborozásom, de örömmel fogadtak a régebbiek, és szívesen mutatták meg, hogyan kell elhelyezni a sátrakat, hogy mindenkié elférjen ezen a zöld fákkal övezett, csendes kis tisztáson. Alig száz méternyire vagyunk az Eske-tótól, és a fürdőzésre csináltatott stégtől, ide hallatszik a tó csendes lélegzése, az erdő madarainak trillázása, apró bogaraz ezreinek zsongása.
Így az első nehézségek leküzdése után már bátrabban álltam neki a második sátornak, aztán a harmadiknak, hogy végül az összes lízingelt gyerekemnek, mind a negyvenkettőnek meglegyen a biztonságos sátra, ahol majd az éjszakáit töltheti. utoljára hagytam azt a sátrat, amiben elvileg a nagyok fognak majd aludni, vagyis a felnőttek. Igaz, én még messze sem számítok felnőttnek, legalábbis nem érzem úgy, de ez mit sem von le annak az értékéből, hogy itt és most negyvenkét eleven kisördögnek leszek a mamája, hacsak ideiglenesen is. Azt mondjuk még mindig nem tudom, hogy fogunk elférni mi felnőttek egy négyszemélyes sátorban hatan, de majd megoldjuk valahogy. Én szívesen elalszok odakint a csillagos ég alatt is, végtére is nimfa vagyok, erdei, nekem ez a természetes környezetem, nem a lakás, amiben lakom.
A sátorfeszítő zsineget tartó kis kampóban végződő rudat vadul ütlegelem, de az valamiért megmakacsolta magát.
- Menj...már...le...te...átkozott...- nyögöm lihegve minden ütésnél alig hallhatóan, de az csak nem akar mozdulni. Nem tudom mi lehet az oka, talán én fáradtam el, talán csak valami kő van a földben, nem tudom, de csak nem akar megmoccanni. Pedig jó lenne, ha sikerülne, mert hamarosan állítólag megérkezik a táborvezető, aki az íjászatot fogja oktatni, és nem szeretnék lebőgni előtte azzal, hogy egy nyomorult sátrat sem vagyok képes felállítani.
- Sheena néni, mindegy, ki hová fekszik le? Bármelyik sátrat választhatjuk? - lép hozzám hirtelen az egyik lány, név szerint...azt hiszem...Joanna?
Hirtelen nem is gondolkozok el a kérdésen, csak kalapálva a makacs kis fémrudat bólogatok neki.
- Ühüm, persze drágám...- bólintok, mire az lelkesen vágódik el mellőlem. Az utolsó pillanatban kapok észbe, hogy mit mondtam. Felugrok, és máris lépek utána.
- Hé, hé! Joanna! Na azt azért...a kutya meg a macska rúgja meg, Joanna, nem ér kihasználni a figyelmetlenségemet! Fiúk és lányok nem...- kiabálom, és teszek egy lépést a felém forduló lány után, hogy gyorsan kiverjem a fejükből a felmerülő lehetőséget is, hogy a fiúk egy sátorban alhatnak a lányokkal. De a lábam beakad az egyik kifeszített zsinórba, én pedig egy igen elegáns mozdulattal ráesek egyenesen a félig felállított sátorra, miközben kapálózok és ijedtemben felsikkantok. Jellemző rám, hogy valami ilyesmi történjen velem...a gyerekek kacagásban törnek ki, egymás lökdösik, hogy valaki jöjjön már segíteni nekem, hogy kikeveredjek a rám zuhant sátorponyva alól, de persze egyikük sem mozdul, csak nevetnek jóízűen. Nem haragszom rájuk, de az biztos, hogy ezért megkapják a magukét még. Próbálok kikecmeregni a sátor alól, de egyelőre csak egyre jobban belegabalyodok. A francnak kell nekem ilyen két ballábasnak lennem? Remélem az íjászat alatt nem lőnek majd lábon! Amilyen szerencsés vagyok, tutira eltalál egy nyílvessző.





   
Szerelmünkért mi nők nem víhatunk,

Nem kérhetünk, csak kérőt fogadunk;
De én követlek, s menny lesz a pokol,
Ha majd kezedtől szívem haldokol.
Vissza az elejére Go down

avatar
run the world † hunter

Gale O'Feney



Hozzászólások száma ▌ :

13

Érkezésemnek napja ▌ :

2016. Jun. 30.

Tartózkodási hely ▌ :

Donagel

faj ▌ :

Vadász


Témanyitás Re: Sheena & Gale - First camp in the forest ▌ ▌
Kedd Júl. 12, 2016 10:33 pm




Sheena & Gale
Ha a zsákmány ezüsttálcán kínálja fel magát, akkor ragadd meg az alkalmat! De mi van, ha a végén nem tudod eldönteni, hogy ki a vad, és ki a zsákmány?


A hétköznapi munkámat összehangolni a másik énemmel szinte lehetetlen volt. Nyár révén többen utazgattak át a vidéken, de természetesen az éjszakai életemet palástolnom kellett a nappali teendőkkel, többek között azzal is, hogy oktatást tartottam kisiskolásoknak, nagyobb tinédzsereknek az Intézeten kívül is. Ha lehetséges lett volna, hogy a napom huszonnégy óra helyett mondjuk harminc órából álljon, akkor is kevés lett volna.
- Most komolyan egy hétig távol leszel? Mi lesz velünk addig? Aiden megőrjít, és apa is állandóan a Liga ügyeivel van elfoglalva, és Ms. Devine-t látogatja. – be se kellene mutatnom a kis húgomat, aki megint az idegeimen táncol. Nem elég, hogy állandóan szembe megy a kérésemmel, még hisztizni is képes, pedig elmúlt húsz éves. A fejemben lejátszódó képet nem szívesen tárnám fel előtte, ahol éppen elkapom a lófarkánál fogva és egy kicsit megismertetem a hideg víz fogalmával. Tisztában vagyok vele, hogy a nők nehezen kezelhetőek a nehéz napokon, de mégiscsak anya nélkül nőttünk fel, és emiatt Hazel hepciás viselkedését mindannyian kényesen kezeljük, vagy éppen sehogy, mert a kedves bátyja (drága öcsém) állandóan baszogatja emiatt is. Fáradt vagyok még ahhoz is, hogy erre válaszoljak, de azért felé fordulok, és egy gúnyos mosolyt is ejtek felé.
-  Amennyiben az nem okoz gondot, hogy füvet vegyél a haveroddal, és a káros szenvedélyeidnek élj, akkor ezt is meg fogod oldani. Hazel a huszonegyedik században élünk, és nem hinném, hogy éppen te ne találnád fel magad. Annyira kérlek csak meg, hogy ne keverd magad bajba, mert ha kiderül, hogy megint rosszban sántikálsz, akkor bezárlak a szobádba, és onnan nem fogsz kijönni, amíg én, ki nem engedlek, vetted? – tornyosulok fölé, és ez kissé hat rá, de a durcás tekintetből már érzékelem, hogy vérig sértődött.
-  Dögölj meg Gale. – színpadias sóhajtás, és a legifjabb O’Feney el is hagyja a szobámat. Csak egy mosolyra futja tőlem, mert túlontúl hasonlít rám, de nincs időm most ezzel foglalkozni. Még bedobok két pólót, meg egy nadrágot, és behúzom a cipzárt a sporttáskámon. A vállamra kapom, és az íjász felszerelésemmel együtt hagyom el a helyiséget, de még időben fordulok vissza, hogy a komódról elhozzam a gyűrűmet. Nem mozdulok nélküle sehova, és a vadász énemet nem szeretném elnyomni, ha már az erdőben leszek nonstop. Igazi nyereménykosár, így elégedetten szállok be a BMW X-ös fekete terepjáróm volánja mögé. Viszlát Donagel, jöhet egy kis felüdülés, meg szórakozás.

Az Eske tó partján elterülő tisztás, és camping ideális helyszín a táboroztatásra. Nem igazán akartam elvállalni a táborvezető szerepét, de a környéken nem akadt más íjászoktató, aki ebben az időszakban ráért volna, hát igent mondtam, és most közel ötven gyerek felett én leszek a főnök, nem beszélve a kisegítő személyzet csapatáról is. Legutoljára a családdal kempingeztem, de akkor még apa is közelebb állt hozzánk, nem úgy, mint most. A telefonomat a tartóba teszem, és egy rövid hívást még elintézek útközben.
-  Szia Sabian. – szólok bele a készülékbe, amikor meghallom a reszelős baritont a másik vonal végén.
- Szia Gale…mi járatban? – én ugyan már megszoktam a stílusát, mert magának való férfi, nem érzi otthon magát a vadászok között sem, de tiszteletét érdemelt ki, és személy szerint a fura modorával együtt kedvelem.
- A Liga két napja információt adott át nekem egy kolóniáról Belfast közelében. A híresztelések szerint a Kyteler família néhány tagja lakja a helyet. Nem ártana rájuk nézni, de nekem sajnos most más dolgom akadt, és esetleg két nap múlva tudok elszakadni egy kis időre a táborból, de addig egyedül kellene utána nézned. – fejezem be a mondatot, és meg is állok a zebra előtt, mert pirosra vált a lámpa, és egy néni akar átmenni az úttesten.
-  Meglesz. Hova is mész? – hangjában egy kis gúnyosság cseng, de tudom, hogy mire megy ki a játék.
-   Ne akard tudni. Unalmas teendők. A koordinátákat átküldöm üzenetben, és két nap múlva jelentkezem. Szép estét. – bontom a vonalat. A vadászok élete csupa mámor és öröm. A GPS szerint közeledek a célom felé, de erre szabad szemmel és a hallásom által is rájöhetek, már csak a hangos nevetések, és gyerekzsivaj miatt is. Az egyik félreeső helyen állítom le az autómat, és szállok ki, de előtte még elrejtem a nyomkeresőmet, meg néhány tőrt a kesztyűtartóban. Az illatosító sem az, aminek látszik. Mérges gázt tud kibocsájtani, amitől az alakváltók, és a tündérek egy rövid időre kifekszenek. A sporttáskámat, és az íjász cuccomat egyelőre a csomagtartóban hagyom, és mint egy óriás indulok meg a táborhely felé. A feszülős fehér pólóm, és a hozzáillő terepszínű rövidnadrág már otthon is hülyén mutatott, de legalább a lábbeli kényelmes. Még el se érem a tisztást, de a gyerekek meglátva elhallgatnak, és hirtelen levegőt is elfelejtenek venni. Ennyire félelmetes lennék? Megállok egy pillanatra, és a derekamra helyezem mindkét kezemet, hogy körülnézzek, de egy érdekes látvány fogad. Egy félig eltűnt sátor, meg némi szőke haj. Meg leszek áldva a segítséggel, ha még életünkben nem láttak sátrat, meg egyebeket.
- Mindenki irány a konyharészleg. Ha jól érzékelem, akkor készül a vacsora. – a hangom mennydörgő, és a kisebbek el is tűnnek, de még így is akadnak kíváncsiskodók. Megközelítem a beborult sátort, és felemelve egy kék szempárral nézek farkasszemet. Nem is akárkivel.
- Maga pedig… - nyúlok a térde alá, hogy a vállamra csapjam, és kiszedjem onnan. A művelet szórakoztat, de még inkább az, hogy ilyen aduászt még soha az életben nem kaptam a vadászatra. Sheena Hawthorne személyesen. Vigyorogva megyek arrébb vele együtt, és merészen a fenekén tartom a kezemet, és így nézek körül. A kívülállóknak két ősember is lehetnénk, akik éppen a barlangba vonulnak vissza, vagy akár lehetek a legerősebb őstulok, aki megszerezte magának az asszonyt.
- Gyerekek irány a tábortűz. Én lennék a táborvezető. Mindenki szólítson csak Gale-nek. – erőteljesebben szólítom fel őket a távozásra, aztán leteszem a kis szöszit is.
- Ön lenne az egyik segítségem? – felvont szemöldökkel nyújtom a kezemet felé.
- Gale O’Feney, és kegyed? – meg kell játszanom magam, de nagyon is tudom jól, hogy ki ő.




A hozzászólást Gale O'Feney összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Júl. 25, 2016 8:20 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

avatar
i am your oxygen † fairy

Sheena Hawthorne



Hozzászólások száma ▌ :

13

Érkezésemnek napja ▌ :

2016. Apr. 07.

Tartózkodási hely ▌ :

Donegal

Foglalkozás ▌ :

állatorvosi asszisztens

faj ▌ :

erdei tündér

▌▌▌▌▌▌▌▌▌ :





Témanyitás Re: Sheena & Gale - First camp in the forest ▌ ▌
Csüt. Júl. 14, 2016 2:39 pm




Sheena & Gale

Vágyok valamire, ami különleges. Valamire, ami egyedi, ami szeret, amit szerethetek. Valamire, ahol minden csak úgy jön. Nincs játszma, se kényszer, csak úgy jön, nem kérdez, és elvisz magával oda, ahova soha nem akartam eljutni. Amitől mindig is rettegtem. Valójában nem is bánnám. Úgyis kezd unalmas lenni az, ami van.





A kemény föld kellemetlenül töri a fenekemet, karjaim erőtlenül próbálnak meg kisegíteni a sátorponyva alól, de az kíméletlenül tart fogva, mintha feltett szándéka lenne, hogy örökre ott tartson büntetésből, amiért rázuhantam. Miért kell nekem állandóan ilyen bénának lennem? Miért botlok meg folyton a saját árnyékomban is, mikor ember alakban vagyok? Nem mintha annyira utálnám az emberi formámat, csak így sokkal esetlenebb vagyok, mint nimfaként. Fura, igaz? Nem is tudom miért, de sosem kérdeztem meg Laylát sem, a legjobb barátnőmet, hogy ő tapasztalt-e ehhez hasonló dolgot önmagán. Én még nem vettem észre nála, pedig ismerem már…idejét sem tudom, mióta. Talán mert ő hegyi nimfa? Vagy ez csak az én sajátosságom?
Próbálok kiutat találni a sátor alól, de nem megy, nem látok mást magam körül, mint a sötétséget. A levegő egyre jobban fogy odabent, ami tudom, hogy lehetetlen, hiszen a sátor légáteresztő valamilyen szinten, mégis úgy érzem, meg fogok fulladni. Hallom a gyerekek hangos nevetését is, és bár egy részről fel tudnék robbanni az idegtől, másrészről azonban nem haragszom rájuk, amiért kinevetnek. Hiszen csak gyerekek, még nem tudnak minden helyzetet megfelelően kezelni. Már éppen kétségbe esnék, amikor azonban feltűnik, hogy a gyerekek elhallgattak. Miért hallgattak el? Erőltetve az érzékeimet próbálkozom azzal, hogy a környezet hangjaiból megtudjam, mi is folyik odakint, amikor azonban egy nagyon mély és erőteljes orgánum megtöri a csendet, ijedtemben összerándulok. A szívem nagyot dobban, és riadalom lesz úrrá rajtam, az engem annyira jellemző kuszaság ismételten mellkasomba fészkeli magát.
- Ó, nem, nem, nem, nem, nem...ez nem lehet igaz! - suttogom kétségbeesetten magam elé. Nem létezik, hogy most érkezett meg! PONT MOST! A gyerekek az étkező felé lesznek irányítva, én pedig minden erőmmel próbálok mielőbb kijutni a sátor alól, de mintha az ég is összeesküdött volna ellenem. S aztán egyszercsak lépteket hallok, majd hirtelen a sötétséget felváltja a teljes fényár, s friss levegő áramlik az orromba. Hirtelen egy vakítóan kék szempár fogad, s rajtam különös izgatottság lesz úrrá. Méltóságom szétszórt maradványainak törmelékét összekaparva erőtlen mosolyt varázsolok arcomra.
- Igen, én...- válaszolnék a férfinak, miközben próbálnék felállni, de mire megmoccanhatnék, hirtelen a lábam alá nyúl, és aztán úgy kap fel, mint egy zsák lisztet. Döbbenetemben csak egy alig hallható, rövidke sikkantás hagyja el ajkaimat, s hirtelen a fák lombjai helyett már az édes anyaföldet...és a terepszínű nadrágba bújtatott fenekét nézem, miközben szőke hajam engedve a gravitációnak lefelé lóg a föld felé. A férfi ugyanis a vállára kap, mielőtt ellenkezhetnék, vagy bármit is tehetnék. Ijedtemben a csípőjébe kapaszkodok, ami mellesleg döbbenetesen...nem is tudom, ilyennek kellene lennie egy íjászat oktató csípőjének? Mármint...még sosem figyeltem meg egy pasas csípőjét sem, de ez olyan...kemény, és izmos, és...A gyerekek újra nevetni kezdenek a jeleneten, arcomra pedig lángrózsákat éget a zavartság, mert tudom, hogy most mindenki engem néz, és ez nem méltó egy táborvezető segítőhöz. Amikor megérzem azonban a fenekemen a kezét, még inkább felszínre tör zavartságom, ám most már végre előjön a harciasabb énem is.
- Hé, azonnal...tegyen...le...maga...maga...és hogy merészeli? Vegye le a mancsát a fenekemről! - nyögöm, miközben hasfalamat nyomja az erős, széles váll és felkar, ami mellesleg ahhoz képest, hogy vagyok vagy ötvenöt kiló, meglepően fixen tart odafent a magasban. - Hallja? Itt gyerekek vannak...naaaaa...tegyen már....le! - mondom neki, miközben néhány erőtlen ütést mérek a derekára, vagy combjára, vagy talán a fenekére? Nem tudom, fejjel lefelé lógva nem erősségem az anatómia. A gyerekek lassacskán abbahagyják a nevetést és már komolyan veszik a figyelmeztetést, távolodni hallom a zsibongást. A férfi erőteljes hangja mellett persze korántsem biztos, hogy meg is hallotta, amit mondtam, de azért valahol mégis remélem, hogy felfogta, amire kértem. Csak nem akar örökre itt fent tartani, nem? Hirtelen megmozdul, a biztos tartás ingataggá válik, s én nem tudom, hogy kapaszkodjak-e valamibe, vagy felkészüljek-e az esésre, ijedten nyikkanok, szőke fürtjeim csak késve veszik fel a ritmust vele, s ahogy talpra állít, mind az arcomba hullanak. Oké, nem dobott le. Botladozva próbálok megállni a lábamon, keresek ösztönösen valami kapaszkodót, majd sikeresen felegyenesedve söpröm ki az arcomból a hajam, hogy ismét szembe találjam magam a vakítóan kék szempárral. Jóképű pasas, szőke haj, észbontóan kék szemek, a borotvát hírből sem ismeri, és eszméletlenül magas. A tekintetében van valami idegen, rideg villanás, valami nem evilági, amitől menekülési kényszerem támad.
- Pfffrrr...- fújom ki egy hajtincsem a számból, amely ajkaim közé ragadt, majd simítom hátra a rakoncátlan tincseket, hogy már teljesen méltóságom vesztve, de még eljátszva, hogy létezik nézzek szembe vele.
- Én. Én leszek. Szolgálatára. - bólintok, majd a felém nyújtott kéz láttán határozottan csúsztatom puha kis kezem a hatalmas tenyérbe, amitől ismételten elönti arcomat a pír. A férfi kezében elvész az én pici tenyerem, és ő maga is olyan hatalmas, hogy a nyakam szinte hátra kell törnöm ahhoz, hogy fel tudjak rá nézni, de megteszem. Miután tudom, hogy gyakorlatilag minden méltóságom odaveszett, hát kihúzom magam, és dacolva pillantok rá.
- Sheena Hawthorne vagyok, és igen, én leszek a segítője, Mr O'Feney. A segítségét köszönöm, de boldogultam volna, mellesleg...- mondom büszkén, annak ellenére, hogy tudom, nem kéne így viselkednem, egyszerűen csak sért, hogy úgy dobált, mint egy vásári tyúkot. Akaratlanul mérem végig, mert a fehér póló úgy feszül rajta, mintha egy számmal kisebb lenne, és ez megdöbbentően vad vágtára serkenti a szívemet, és furcsa érzéseket kelt a testemben is, hátrálok egy lépést, amitől persze megint sikerül majdnem elzakóznom a sátorban, amit az utolsó pillanatban tudok csak elkerülni. - Mellesleg itt gyerekek vannak, én pedig nem díjazom, ha úgy kezemnek, mint egy használati tárgyat, úgyhogy ha legközelebb a vállára szeretne kapni, mint egy zsák krumplit...tartsa távol a mancsát a fenekemtől. És most, ha megengedi, segítenem kell vacsorát adni a gyerekeknek. - mondom, majd hevesen elindulok a dombon felfelé, magamban fújtatva. Aztán úgy a felénél eszembe jut, hogy nem is oda kéne mennem, hanem be kéne fejeznem a sátorállítást, úgyhogy azzal a lendülettel vissza is fordulok, majd a kissé távolabb esett kalapácsot felvéve mosolyt erőltetek az arcomra.
- Oké, nem is kell segítenem, Greta elintézi, nekem sátrat kell állítanom. De maga csak intézze az íjászkodós...izéit, vagy csináljon amit csak akar, és akkor tartani tudjuk magunkat a tervhez. Szóval....- intek neki a kalapáccsal, majd nagy lendülettel elsétálok mellette, és lehajolva igyekszem a sátorállítással megküzdeni. Miért van rám ilyen hatással? Úgy viselkedek, mint egy eszelős, pedig én nem szoktam. Vagy szoktam? A sátort megpróbálom valamiképpen sátor formájúra igazítani, ami nem kis kihívás. De megküzdök vele. Meg én, bizony! Nem hagyhatom, hogy így könyveljen el magában, hogy egy béna fruska vagyok, aki nem képes megküzdeni egy sátorral sem! Mert én több vagyok ennél. És be is fogom bizonyítani. Csak...még azt nem tudom, hogyan. De hey, nem szabad elkeseredni, végtére is az erdő az én terepem! Biztos lesz rá módom, hogy bizonyítsam a rátermettségem. Ugye még nem késő?





   
Szerelmünkért mi nők nem víhatunk,

Nem kérhetünk, csak kérőt fogadunk;
De én követlek, s menny lesz a pokol,
Ha majd kezedtől szívem haldokol.
Vissza az elejére Go down

avatar
run the world † hunter

Gale O'Feney



Hozzászólások száma ▌ :

13

Érkezésemnek napja ▌ :

2016. Jun. 30.

Tartózkodási hely ▌ :

Donagel

faj ▌ :

Vadász


Témanyitás Re: Sheena & Gale - First camp in the forest ▌ ▌
Vas. Júl. 17, 2016 4:43 pm




Sheena & Gale
Ha a zsákmány ezüsttálcán kínálja fel magát, akkor ragadd meg az alkalmat! De mi van, ha a végén nem tudod eldönteni, hogy ki a vad, és ki a zsákmány?


Igazán érdekes héthez adtam a nevemet, mint táborvezető. A környéken egyetlen íjászoktató sem ért rá, hogy az Eske partján megtartandó sátorozásra igent mondjon. A szabadidőm nem engedte volna meg, hogy részt vegyek ezen, de remek kibúvónak tűnt, hogyha esetleg „másodállásban” illegális vadászatra akartam volna indulni a Liga tudta nélkül. Szerettem a vadon szavát hallani, és az orromba szippantani a hűs erdei levegő illatát. Itt mindig zajlik az élet, csak kevesen veszik észre az őket körülölelő környezetet. A vizsgák is lezajlottak a St. Patrickban, és akik sikeresen zárták az évet mára egy vadászengedéllyel lettek gazdagabbak, akik nem, hát velük ősszel ott folytattuk, ahol most abbahagytuk. Szerettem oktatni, és átadni a tudásomat, ezért is lett csábító ez az ajánlat, és végül beadtam a derekamat. Celest felvigyázását félig fel kellett függesztenem, de bíztam a személyzetben, hogy szemmel tartják a kis boszorkányt, és némi előnyre is szert tehet. A képességeit még csiszolni kellett, ahogyan magát a lányt is. Sok hasznát egyelőre nem vettem, és kezdett a türelmem is elfogyni, de íme, egy kis kikapcsolódás, és talán újult erővel vághatok neki a pesztrálásnak is. A kocsiban még elintéztem egy-két hívást, és Sabiannel is lebeszéltem egy esetleges rajtakapást, de ez majd két nap múlva úgyis kiderül. Hazel az agyamra ment a nyafogásával együtt, és ha neki éppen nehéz napok köszöntöttek be, akkor az egész O’Feney klán annak itta meg a levét, így ez is amellett szólt, hogy végül itt kössek ki egy csapat gyerek körében. A biztonság kedvéért egy sátor is meglapult a csomagtartómban, ha nem férnék el a többiek mellett. Nem szokásom osztozkodni, és ha már én lettem úgymond a nagyfőnök, akkor egy kis magány nekem is kijárt.
Erőteljes léptekkel indulok meg a táborhely felé, ahonnan éles zsivaj csapja meg a fülemet, és szinte abban a minutumban, ahogyan elérem a határt, meg is értem, hogy mi okozza a felfordulást. A gyerekek felügyelet nélkül maradtak, pontosabban először ezt hiszem, de végül egy félig összedőlt sátorponyva, na meg az alatta elterülő női alak tűnik fel. A kicsiket elküldöm az étkező felé, és odalépek, hogy kiszabadítsam a bajba jutott hölgyet, aki vélhetőleg az egyik segítőm lesz. Könnyedén kapom le róla a rikító narancssárga anyagot, majd a szőke loknik tulajdonosát is a vállamra kapom. A kifordult testhelyzetből nem láttam más kiutat, és hogy még tetézzem a kellemetlen szituációt, merészen a fenekére simítom a tenyeremet. Izgága teremtés, aki nagyon szabadulni akar a karjaim közül, de az első jajveszékelését meg se hallom, mert az ördögfiókák jobban lekötnek. Elzavarom őket ismételten az étkezde felé, és immár a hangomban semmilyen barátságos hangszín nem fordul meg, így amikor a kis szöszi óbégatni kezd, hogy tegyem le, egy kicsit bennem is felmegy a pumpa. Le is dobnám a vállamról, ha tehetném, de helyette egészen óvatosan állítom a talpára, de amint elefántcsontszínű arca feldereng a napsugárra emlékeztető hajkorona alatt, szinte megfagy az ereimben a vér, és jó magam is keresném a szavakat a bemutatkozásnál. Fortunának adjak hálát, vagy csupán a vakszerencsének, hogy a lábaim elé sodorta a Hawthorne klán egyik legifjabb teremtését? Hónapok óta kutatok azután a tündér után, aki édesanyám halálakor jelen volt. Sheena édesanyja volt ez a személy, így roppantul elégedetten tekintek az előttem álló szépségre. A vadász énem szinte örömtáncot járna, hogy ezüsttálcán kínálja fel előttem a Donageli Íjászklub a prédát, de egyelőre mélyen hallgatok, és a meglepődött táborvezetőnek a bőrébe bújok bele.
- Ms. Hawthorne nekem nem úgy tűnt, mint aki boldogult volna egyedül is. A gyerekek Ön körül álltak, és nevettek.. – hitetlenség csillan a kék íriszeim mélyén erre a merész kijelentésre, hogy aztán megoldotta volna a kínos helyzetet. Micsoda komika, hogy éppen egy erdei tündér ne találná fel magát a saját környezetében, és elismerem, de olyan módon szórakoztat a kétbalkezessége, hogy mosoly kúszik az ajkaimra tőle. Helyeslően bólogatok a kiborulására, miszerint nem lett volna jogom megfogni a fenekét, és szóvá is teszi, hogy ezt ráadásul a gyerekek előtt tettem meg. Már majdnem szembe nevetem, de sajnos nem hagy időt a reagálásra, mert útnak indulna a szentem, csak nem éppen a jó irányba. A gyerekeket magam küldtem el enni, és amennyiben nincsen közöttük degenerált, akkor elsőre is felfogták, hogy a mi dolguk, így nem kell oda még egy bébicsősz, azonban a sátrak még nem állnak készen az estére, és az égetőbb feladat lenne. Kis idő múlva a szőkeségnek is leesik, hogy hiába megy oda, mert a létszám már megvan, és szerintem elbírnak a kölykökkel egyedül is. A mellkasom előtt fűzöm össze a kezeimet, és végignézem, ahogyan a földről felszedi a kalapácsot, és kiselőadást tart nekem a teendők listájáról.
- Köszönöm a körültekintő és széleskörű tájékoztatást Ms. Hawthorne, de magam is el tudom dönteni, hogy mi lenne a dolgom. Kegyednek az is feltűnt, hogy hamarosan vacsoraidő…bocsánat a szőke pillanatainak egyikében bevillant ezek szerint, hogy a gyerekek már esznek, így az íjászat, mint szabadidős tevékenység a mai napon már nem fog megvalósulni. Azonban ne aggódjon, mert számtalan másik teendőm is akad, mint például a sátorállítás, vagy a fagyűjtés, de amennyiben éjszakai íjászoktatásban szeretne részesülni, akkor nem leszek rest egy külön időpontot biztosítani magának. Élvezi a hajszát, a kilövő nyílvessző hangját, vagy annyira nincs oda az efféle tevékenységért, mert akkor nem erőltetném? – köszörülöm meg a torkomat, és magára hagynám, de előtte még visszaszólok a vállam felett a kék szivárványhártyákba tekintve.
- Apropó nem állt szándékomban az intim szféráját zaklatni a megmentésével kapcsolatban, de akkor máskor mellőzze az olyan helyzeteket is, ahol nevetségessé teheti magát, és bármennyire is zokon vette, nem az volt az elsődleges célom, hogy zavarba hozzam, de amint látom égő orcáját ez részben sikerült is. Megjegyezném még, ha így üti le a kalapáccsal a szöget, akkor holnap reggelre búcsút is mondhatunk a sátraknak, mert a szél is elfújja őket. – gúnyos mosollyal veszem az irányt a terepjáróm felé, hogy kiszedjem belőle a megfelelő sátrat is, amikor befut egy másik autó, és az egyik segédkező pasas két újabb gyerekkel érkezik meg.
- Jó estét Mr. O’Feney, itt van az utolsó csipet-csapat is. – mutat a két megszeppent kissrácra, akik nem mernek köszönni se nekem.
- Irány az étkezde. Greta már készíti a vacsorát, ha jók az értesüléseim, és nyugodtan szólítson mindenki Gale-nek. – apró mosolyt ejtek a kicsik felé, akiknek mintha ez még rosszabbat tenne, ezért már ott sincsenek, én meg egyedül maradok a kocsinál ismét. Felcsapom a csomagtartó tetejét, és a sátrat, meg a sporttáskámat venném elő, de neszezést hallok meg az egyik bokor tövéből. Ha akarom, ha nem, de az érzékszerveimre hallgatva egyből előrántom a hátsó zsebemből a vadászkést, és elhajítanám, de az utolsó pillanatban szorítok rá erősen, mert egy barna hajú kislány bújik elő onnan.
- Veled meg mi történt? – kiabálok oda neki, és mikor meglát szinte abban a pillanatban sírva fakad.
- A többiek elfelejtettek megkeresni a bújócska óta… - apró szájacskája lefelé görbül, és ezt a nézést már jól ismerem. Hazelnél ekkor szakadt el mindig a cérna, és a kislánynál is eltörik a mécses. A vadászkést visszarejtem a zsebembe, és lepakolva a BMW mellé odamegyek hozzá, és leguggolok előtte.
- Akkor igen kitoltak veled. Az én nevem Gale, és a tiéd? – nyújtom felfelé fordítva a két tenyeremet neki, mire szipogva beletekint barna íriszeivel az enyémbe, és egércincogásra emlékeztető hangon árulja el a nevét.
- Emily. – óvatosan a tenyerembe helyezi a sajátját, és egymást figyeljük. Olyan ártatlan még, olyan kicsike. Hazel jut ismét eszembe, és az, hogy ő is mennyire kicsike volt pár évvel ezelőtt, most meg egy idegtépő nőszemély lett belőle.
- Akkor Emily mit szólnál ahhoz, ha visszamennénk a többiekhez, és holnap móresre tanítanánk azokat, akik így itt hagytak téged, hmm? – mosolyogva simítok végig a kézfején, mire egy apró bólintás lesz a felelet.
- Na, gyere ide. – a karjaimba zárva állok fel vele együtt, és mivel nincsen szabad kezem, hát a sporttáskám meg a sátor egyelőre itt maradnak. A kislány a vállamba fúrja az arcát, és kicsi kezeivel gyűri össze a fehér anyagot, de ezt a szorítást olyan gyengének érzem. Úgy tűnik, valaki a védelmemre szorul, és ez fura érzéseket kelt bennem.

Vissza az elejére Go down

avatar
i am your oxygen † fairy

Sheena Hawthorne



Hozzászólások száma ▌ :

13

Érkezésemnek napja ▌ :

2016. Apr. 07.

Tartózkodási hely ▌ :

Donegal

Foglalkozás ▌ :

állatorvosi asszisztens

faj ▌ :

erdei tündér

▌▌▌▌▌▌▌▌▌ :





Témanyitás Re: Sheena & Gale - First camp in the forest ▌ ▌
Szomb. Júl. 23, 2016 4:11 am




Sheena & Gale

Vágyok valamire, ami különleges. Valamire, ami egyedi, ami szeret, amit szerethetek. Valamire, ahol minden csak úgy jön. Nincs játszma, se kényszer, csak úgy jön, nem kérdez, és elvisz magával oda, ahova soha nem akartam eljutni. Amitől mindig is rettegtem. Valójában nem is bánnám. Úgyis kezd unalmas lenni az, ami van.




Talán a balszerencse csillagzata alatt születtem, talán csak szórakozottságom következményeként kavarodok bele ismét egy igen kellemetlen és még inkább zavarba ejtő szituációba, minek aztán a végén úgy lógok le egy vadidegen férfi válláról, mint egy hanyagul odavetett rókaprém. Szinte várnám, hogy némely bundás barátom kárörvendve pillantson felém, miközben képtelenül azt az üzenetet közvetítse, hogy így hordhatnák az embereket, a rájuk vadászó orvvadászokat ők is, ha ők lennének a nagyobbak és nekik lehetne fegyver ellenük. Tehetetlenül követelem az idegentől, aki nem is annyira idegen, hiszen tudom, hogy a táborvezető lesz, hogy tegyen le végre, s minden erőmmel igyekszem mérsékelni arcom vörösségét. Végtére is nem mindennap fognak meg illetlennek mondott helyeken, és ez a tett kicsit felháborít, s még jobban fokozza zavaromat. Amikor letesz a pasas, alaposan végigmérem, s bár egy részem hálás, amiért kisegített a bajból, azért még hangot adok a nemtetszésemnek. Talán túlzásba esek, mert bár a hangja nyugodtan tűnik, csak utólag tűnik fel kétkedő szavai mögött egy furcsa, derűs ridegség, ahogy beszél, és ahogy rám néz, szinte ordít a fejemben, hogy :FUSS! Pedig a mosolya igéző, a tekintete pedig...nagyon, nagyon kék! Istenemre, talán életemben nem láttam még ilyen gyönyörű kék szemeket, pedig az enyémre is azt mondják, hogy nagyon különlegesek, bár ezt én nem látom bennük. A pasaséban annál inkább.
Persze Sheena Hawthorne nem menekül el a problémák elől, sőt, elébük megy, így kicsit harciasan állok ki magamért talán! Igen, tündér vagyok, de attól még nem vagyok olyan üresfejű, buta liba, akivel bármit megtehetnek az emberek. Így aztán mielőtt még reagálhatna bármit is, kikérem magamnak a bánásmódot és figyelmeztetem arra is, hogy gyerekek vannak itt, és nem illendő így viselkednie egy hölggyel szemben. Mint egy barbár vadállat. Arckifejezése felháborít, mert úgy látom, mintha a figyelmeztetésem számára nemhogy példa értékű lenne, hanem egyenesen mulattató. Most tényleg a képembe röhög? Duzzogva hagyom ott anélkül, hogy végiggondolnám, mit is kéne csinálnom. A sátor összedőlve hever, lábainál szerszámok, és a kalapács, amely ma legjobb barátommá lett, bár a barátságunk igencsak megviselte a csuklómat. A dombon felkaptatva a felénél kólint fejbe a felismerés, hogy nagy igyekezetemben nem is ide kéne mennem, hanem befejezni a sátorállítást. Szinte érzem a hátamban a tekintetét, lyukat éget gerincoszlopomba, mégis megfordulok. Igen, tévedtem, előfordul, főleg, ha egy váratlan helyzetbe került alig néhány perccel előtte. Visszatérve pedig ugyan nem utasítást adok neki, csupán javaslatot, majd munkához látok, de aztán...némán hallgatom végig a szavait. Az elsőkre még nyílnak ajkaim, hogy valami frappánssal vágjak vissza, miszerint a szőke haj nem csak nálam lehet akkor iránymutató, hanem nála is, de aztán egyszerűen bennem ragadnak a gondolatok, s csak elkerekedett szemmel hallgatom. Unalmasnak tűnő életem minden egyes percét igyekeztem mindig a maga teljességében megélni. Nem fiúztam ész nélkül, ez igaz, féltettem a szívemet, de ettől még nem zártam magam ketrecbe és nem vonultam zárdába sem. Ismerkedtem, buliztam, ha úgy adódott, jártam is srácokkal, és jó volt. Kellemes volt, és biztonságos. Szerettek, kedveltem őket én is, néha szerelmes is voltam, moziba jártunk, vagy kiállításra, bulizni, piknikezni, és nekem teljesen megfelelt így. A klinikán a dokival is jól megvoltam, szerettem vele dolgozni, ahogy imádtam a kutyasétáltatásokat is, na és persze a barátnőimet, Caoimhét és Laylát, meg a többieket. Jól voltam. Igen, jól voltam. Mert éltem, mert elégedett voltam az életemmel. Mert nem azon rágódtam, mim nincs meg, hanem azért adtam hálát, amim van. Egészséges voltam, volt hol laknom, a szüleim éltek és biztonságban voltunk. Senkinek nem szúrtunk szemet, mert nem tettünk semmi kirívót, leszámítva néhány természetvédelmi tüntetést. Oké, párszor előállítottak, de végül mindig ejtették a vádakat, így konkrétan sosem voltam büntetett előéletű, szóval ezt sem vetheti senki a szememre. Szerettek a szomszédok, a páciensek gazdái, a pácienseink, és alapvetően velem igazából soha, senkinek nem volt még problémája. Sosem tapasztaltam, hogy unszimpatikus lennék valakinek. Sosem utasítottak vissza, és tündér létem lényegével mindig el tudtam érni, hogy a legádázabb embert vagy állatot is magamhoz édesgessek. Édesanyám mindig azt tanította: Sheena, mosolyogj. És a világ visszamosolyog rád! S ennek fényében is cselekedtem mindig, kedves és előzékeny voltam, segítőkész, és udvarias. Mindig boldogultam, mindig kisegített a bajból az őszinteség és a mosoly. Mint két fegyver az oldalamon, bárkire szegeztem őket, megadták magukat, és én ettől nem elbizakodott lettem, vagy nagyképű, hanem alázatos és hálás. Nekem megadatott az, ami sok embernek igazán elkélne. A szeretettel teli szív és lélek. Egyesek az mondanák naiv vagyok, idealista. De nem. Én csak hinni akarom, hogy még van remény.
Ám most, ahogy itt állok és a jégszemű férfi úgy néz rám, mintha halálos ellensége lennék, életemben először talán, de inamba száll a bátorságom. Szembe szálltam már harcias fagyilkosokkal, rettegett rendőrökkel, nyomozókkal, ügyészekkel is, de most az első szavai után csak megbántva érzem magam, és hatalmasra nyílt kék szemekkel nézek rá, szám eltátom a döbbenettől, és a beszívott levegő bennreked mellkasomban, megszólalni sem tudok. A férfi maga előtt összefont karjaitól mellkasa csak még szélesebbnek, bicepsze csak még vaskosabbnak hat, és az egész kiállásában van valami merész és fenyegető, annak ellenére, hogy tudom, igazából semmi oka arra, hogy rám támadjon. Értetlenül állok a dolog előtt, miért volt velem ennyire lekezelő és arrogáns, mikor vele ellentétben én nem tettem semmi olyat, amely kellemetlen helyzetbe hozhatná őt. Ő viselkedett úgy, hogy...
- Én...én...- nyögöm, de faképnél hagy. Csak nézem távolodó alakját, a hátán feszülő pólót, a terepszínű nadrágot és a hozzá illő bakancsot, és életemben először, egyszerűen képtelen vagyok reagálni arra, amit mondtak nekem.
- Utál. - nyögöm reményvesztetten, majd a kalapácsra nézek, és onnan a levert szögre. Idejét sem tudom, mikor állítottam utoljára sátrat, de ezek szerint nem emlékszem jól a technikára. Megint férfi felé nézek, aki időközben az újonnan érkezett két gyerekkel és az őket szállító segéddel beszél. Helyes pasas, tényleg az, de a modora...nos, a modorán tudnék mit csiszolni. Gyémántfejes flex-szel, például. De ahelyett, hogy nyavalyogni, vagy hisztizni kezdenék, inkább csak sóhajtok egy mélyet, és nekilátok újra felállítani a sátrat, immár helyesen, s közben próbálom én is utálni őt. Védekeznem kell. Igen, azt kéne tennem, ha ő ilyen velem, én is ilyen akarok lenni. Hergelem magam, de bármennyire is akarnám, nem tudok mégsem gyűlölettel gondolni rá. Inkább csak haragszom és megbántottnak érzem magam, de gyűlölni...az nem megy.
- Sheena, van egy kis gond, egyel kevesebb gyerek van! Nincs ott veled véletlenül Emily? - kiált le hozzám Greta, és felé pillantva meg is látom, ahogy a nyüzsgő gyerekek asztala mellett áll, maga előtt fehér köténnyel, kezében tányérral. Aggódva pillantok körbe, de nem látok senkit.
- Emily, kicsim, itt vagy? Gyere, bújj elő, a vacsora tálalva van! ...Emily! - szólok hangosabban, hátha valamelyik sátorba bújt a csöppség. Azonban mivel válasz nem érkezik, visszafordulok, és kissé aggodalmaskodva indulok Greta felé.
- Itt nincs és a sátrakban sincs. - kiáltok vissza, és idegesen nézek körbe. Nem lehet, hogy eltűnt volna. A tábor zárt területen van, innen ilyen észrevétlen nem szökhetett ki! Ugye? Itt kell lennie valahol! Ahogy meglátom a szemem sarkából a közeledő alakot a fehér pólóban azonnal felizzik bennem az iménti mérges ellenkezésem, és szívem szerint azonnal rázúdítanám a pasasra, azonban a jogosnak vélt igazam felett érzett dacos haragvásom úgy illan el, mint a hajnali köd a nap első sugaraira, mikor meglátom, hogy a hatalmas, szépen kidolgozott mellkasra Emily törékeny kis teste simul.
- Emily! - nyögök fel megkönnyebbülten és akár egy aggódó anya, úgy szaladok le a dombocskán összekapaszkodott párosuk felé. Tekintetem le nem veszem a kislányról, aki a legkisebb az itt táborozó gyerekek közt. Legkisebb, legelesettebb, legárvább. Az anyukája meghalt mikor született, az apja elhagyta alig fél évvel később. Így a nagymamája neveli, de nyaralni a kislányt már nincs ereje elvinni, így általában a napköziben van rá felügyelve, vagy a helyi kis cégek biztosítanak neki biztonságos körülményeket, ha a nagymamájának kórházi kezelésre van szüksége, vagy épp egyéb elfoglaltságai miatt nem tud törődni az unokájával. Emily édes, kedves kislány, és nagyon ragaszkodó, én pedig nagyon szeretem őt, sokszor szokott segíteni a rendelőben is. Külsérelmi nyomokat keresek a csöppségen, ahogy odaérek.
- Kicsikém, jól vagy? Minden rendben? Ugye nem esett bajod? Merre kódorogtál, te kis csacsi? A szívbajt hoztad rám! - simítok végig a hátán, mire feleli a kis fejét és szomorkás szemmel pillantva rám felém dől, hogy átvegyem Galetől. Hiába na, engem ismer pici kora óta.
- Elbújtam a bújócskánál, és elfeledkeztek rólam...azt hiszem. - sóhajt nagyot majd felnéz a férfire, ha még ott van mellettünk, miközben én magamhoz ölelem szorosan. - De a bácsi megtalált! És holnap mórásra tanítjuk azokat akik elfeledkeztek rólam. Azt hiszem az valami táboros trükk lesz! Igaz, Mr. Gale? - mosolyodik el édesen, én pedig felnevetek megkönnyebbülten.
- Szóval mórásra lesznek tanítva? - nevetek, mert a gyerekek elszólásait sosem tudom nevetés nélkül kibírni, és ha még ott van, felpillantok Galere. Emily is mosolyogva néz rá.
- Mehetek vacsorázni, Mr. Gale? - kérdezi, és igazán nem törődve a válasszal, leugrik az ölemből, hogy elszaladjon a pajtásaihoz.
- Tessék kezet mosni, Tekergő kisasszony! - szólok utána, majd újra a férfire pillantok. Iménti nevetésem már jelentősen csökkent, majd időközben el is tűnt az arcomról.
- Hol talált rá? Emily nem szokott szófogadatlan lenni, remélem nem jutott ki a tábor területéről! - kérdezem, és várom, hogy válaszoljon a kérdésre. Ha jól sejtem megint nagy adag fejmosást kapok majd, úgyhogy lelkiekben készülök rá. Valamiért nem szimpatizál velem, és ennek nem tudom az okát, így jobbnak látom felvértezni magam. Hogy válaszol-e vagy sem, vagy eldorongol-e? Nekem már édesmindegy.
- Elnézést, nekem mennem kell vissza dolgozni. Ha megbocsájt...- mondom szelíd mosollyal ajkaimon, miután tisztelettel meghallgattam őt, majd ismét a sátrak felé indulok, hogy kijavítsam a hibáimat, amiket elkövettem. A sátorállítás nem agyműtét, de rég volt, és egyedül vagyok rá, úgyhogy minden igyekezetemet bevetve, míg a gyerekek vacsoráznak, én korgó gyomorral verem le a sátorrudakat, igazítom el a ponyvát, és a kalapáccsal egyenletes hangzavart keltve az utolsó sátrat is felállítom. A feszítőzsinegeket tartó szögeket pedig egyesével kezdem kihúzni, majd fáradtan próbálom jobban leverni. A karom sajog, a derekam már fáj akkor is, ha guggolok, akkor is, ha hajolok, de igyekszem elvégezni a feladatomat. A sátorra borulás, a harcias fellépésem és Emily esete után már tényleg nem akarok jobban O'Feney haragjával szembenézni. Mára már elég volt ennyi is.  





   
Szerelmünkért mi nők nem víhatunk,

Nem kérhetünk, csak kérőt fogadunk;
De én követlek, s menny lesz a pokol,
Ha majd kezedtől szívem haldokol.
Vissza az elejére Go down

avatar
run the world † hunter

Gale O'Feney



Hozzászólások száma ▌ :

13

Érkezésemnek napja ▌ :

2016. Jun. 30.

Tartózkodási hely ▌ :

Donagel

faj ▌ :

Vadász


Témanyitás Re: Sheena & Gale - First camp in the forest ▌ ▌
Csüt. Júl. 28, 2016 12:06 am




Sheena & Gale
Ha a zsákmány ezüsttálcán kínálja fel magát, akkor ragadd meg az alkalmat! De mi van, ha a végén nem tudod eldönteni, hogy ki a vad, és ki a zsákmány?



A kisasszonynak ahhoz képest nagy szája van, hogy csak egy táborsegítő, és bár bevallom, hogy tetszett a tűzről pattant menyecske style, de azért mégsem voltam oda érte annyira. Vadászként most valószínű másképpen zajlott volna le közöttünk ez a párbeszéd, és korántsem tartotta volna akkora problémának, hogy a fenekéhez értem, mert sírva menekült volna el előlem. Nem értettem a nimfákat. Az alakváltók, de még a boszorkányok is jobban ügyeltek a környezetükre, és igyekeztek láthatatlanok maradni, de Sheena Hawthorne nem a nyájas, és visszahúzódó viselkedésről volt híres már az első néhány pillanatban sem. Az erdei tündér otthoni körülmények között is bajba keveredik, ami kicsit abszurd számomra. Az erdő, és a fák az ő területét jelölik, de nem képes egy olyan hétköznapi tevékenységre, mint a sátorállítás? Felhúzott a kislányos, már-már fellengzős anekdotáival, és a kioktató stílusával. A legkevesebb, hogy helyre teszem a kis szentet, és megtanulja, hogy ebben a táborban én irányítok, mert hamarabb el fog járni a kezem, mint szeretné. A látszat fenntartása elengedhetetlen kelléke volt a kilétemnek, de vajon meddig fogom bírni, hogy ne csábítsam be egy sűrű bokor mögé, és nyisszantsam el a nyakát? Olyan nehéz kettéválasztani a két énemet, hiszen a gyűlölet ott munkál bennem, és legszívesebben kiengedném a vadállatot. Magára hagyom, és az autómhoz térek vissza, hogy elhozzam a saját dolgaimat is, ha már önként eldöntötte, hogy elvégzi helyettem a munkámat. A sporttáska meg a sátor éppen a földön landol, miután eligazítottam az újonnan érkezőket is, de egy árnyékot veszek észre az egyik közeli bokor mögött. Akadnak olyan elvetemült természetfeletti lények, hogy egy gyerektábor közepén rontsanak rám? Mindenesetre a vadászkésemet elő is veszem, és óvatosan közelítem meg a helyet, de majdnem megrökönyödök, mert egy kislány kerül elő a nagy semmiből. Azonnal elrejtem a szúró fegyvert, mert nem akarom halálra riasztani, bár így sem áll messze a sírástól. Alig vagyok itt fél órája, de máris sikerült elveszíteniük egy gyereket, és ha jól számolom, akkor öt, vagy hat felnőtt áll a rendelkezésemre, hogy nyugodtan bonyolítsuk le a következő egy hetet. A józanabbik felemmel szólítom meg, és el is illan belőlem a fellángolás, hogy ölnöm kell. Egy átlagos férfinak kell tűnnöm, aki íjászatot oktat, és szereti a gyerekeket is. Emily nagyon picurka, és talán a legfiatalabb lehet a gyerekek között. Nem értettem sosem ezt az otthagyjuk a legkisebbeket elvet. Megígérem neki, hogy holnap móresre fogjuk tanítani az elkövetőket, mert nem szívlelem, ha egy ártatlan csöppség felügyelet nélkül marad. Kis meggyőzéssel elérem, hogy odajöjjön hozzám, és szinte azonnal bújik is. Felkapom, és elindulok vele a dombtető felé.
-  Mr. Gale ugye máskor nem fog történni ilyen? – pillant rám, és a szívemet melengeti ez a tekintet.
-  Reméljük, hogy nem, de ha bármi gond adódna, akkor nyugodtan szólj nekem, és megoldjuk. – húzom közelebb a mellkasomhoz, és amint elérjük a gyerekzsivaj központját már a szőkeség is rohan felénk. Nem szeretnék újabb „elmés” társalgásba kerülni vele, de úgy tűnik, hogy Em ragaszkodik hozzá, és a lány arcán is látszik, hogy aggódott érte.
- Nem esett baja, de jobb lenne odafigyelni a kisebbekre… - azt már nem teszem hozzá, hogy az erdőben rosszabb lények is kószálnak, akik az ártatlan gyerekek életére történek, mert nem akarok ráijeszteni. Sheena felé nyújtja a kis kacsóját, és nem vagyok az a típus, aki magához láncolja, ezért átadom neki. Kicsit érdekesen tekintek a duóra, mert ismeretlen számomra, hogy a tündérek így érezzenek az emberek iránt. A saját fajukon belül összetartóak, és feltűnően kedvesek, sőt már gyomorforgató módon, de ez inkább simán cuki. Förtelmes…éppen nekem jutott eszembe ez a szó? Megforgatom a szemeimet a saját gondolatmeneten. Mire feleszmélek, már a kislány a többiek felé rohan, és kettesben maradok a szerencsecsomagommal.
- Nem szófogadatlan, csak a nagyok gondolták úgy, hogy jó móka, ha egyedül hagyják bújócska után. A közeljövőben erre szabályokat fogunk felállítani, mert nagyobb baja is eshetett volna… - hallgatok el, és elmélyülök a kék szempárban. Sheena, drága Sheena neked sem ártana megfogadni ezt a tanácsot, mert hamarabb nyel el a sötét, mint szeretnéd.
- Menjen csak. – még mutatom is neki az utat, hogy véletlenül se tartsam fel. A szituáció kezd kényes lenni, és mivel egyelőre nagyobb galibát nem okoztak a csirkefogók, ezért bátorkodom visszamenni a kocsimhoz, és a saját holmimmal együtt térek vissza a kis mezőre. Túlzsúfoltak a területek, így egyensúlyoznom kell, hogy a szélén még találjak egy szabad helyet. Levágom az egyik fa tövébe a sporttáskát, és a sátorponyvát feszítem ki. A tartó rudak, és az egyéb kellékek szétválogatása az elsődleges célom. Fél szememet a lánykán tartom, de nem mer felém nézni, és szépen teszi a saját dolgát. Elhelyezem a ponyvát, és előhúzom a kalapácsomat. Régen használtam ilyesmit, de ha simán kitépem egy farkas fogát, akkor pár szög leütése már nem jelenthet gondot nekem. A hátsó résszel kezdem, és kis terpeszbe állva látok neki a munkálatoknak. A gyerekek visongása eljut idáig az ebédlőből, így aztán leguggolok, és beleütöm két ütéssel a szöget a földbe. A feszessége megfelelő, de a napsütés, és a párás levegő miatt már most izzadok. Nem figyelek semmire, csak egyszerűen lekapom magamról a fehér, feszülős pólót és a földre dobom. A kézfejemmel törlöm le a homlokomon gyöngyöző izzadságcseppeket, és megállok egy pillanatra.
- Jöjjön ide Hawthorne – az ujjammal jelzek neki, és megvárom, hogy odaérjen hozzám. Eközben a kalapácsot lazán lóbálom a levegőben, és a közeledő szőkeség felé bökök vele.
- A mai éjszaka őrjáratok lesznek, és maga velem lesz. Készüljön fel, és ha lehet, akkor az unikornisokat, meg a szeleburdiságát mellőzze, mert két órát fogunk sétálgatni az erdőben, és vigyázunk a gyerekekre. Vacsora után összehívok egy kis megbeszélést, hogy lefixáljuk a feladatköröket is. – teszem mellé, és közelebb lépek hozzá.
- A többi táborsegítő hol fog aludni? – magasodok fölé, akár egy óriás, és már látom is az arcán, hogy kezd zavarba jönni. Egyre jobban élvezem ezt.


Vissza az elejére Go down

avatar
i am your oxygen † fairy

Sheena Hawthorne



Hozzászólások száma ▌ :

13

Érkezésemnek napja ▌ :

2016. Apr. 07.

Tartózkodási hely ▌ :

Donegal

Foglalkozás ▌ :

állatorvosi asszisztens

faj ▌ :

erdei tündér

▌▌▌▌▌▌▌▌▌ :





Témanyitás Re: Sheena & Gale - First camp in the forest ▌ ▌
Vas. Aug. 21, 2016 9:04 pm




Sheena & Gale

Vágyok valamire, ami különleges. Valamire, ami egyedi, ami szeret, amit szerethetek. Valamire, ahol minden csak úgy jön. Nincs játszma, se kényszer, csak úgy jön, nem kérdez, és elvisz magával oda, ahova soha nem akartam eljutni. Amitől mindig is rettegtem. Valójában nem is bánnám. Úgyis kezd unalmas lenni az, ami van.




A férfi, akivel össze leszek zárva napokra, akinek a jobb keze kéne hogy legyek, mondhatni oldalbordája az első másodpercek alatt tudomásomra hozza, hogy nem örvend annak, hogy szerény személyem lesz majd az az ember, aki segítője lesz ezen a táboroztatáson. Érthető hát, ha a kezdeti kirobbanó lelkesedésem alig néhány perc alatt teljes sebességgel kezd el zuhanni a totális kétségbeesés felé. Még sosem éreztem efféle érzést, teljesen megzavar. Nem értem. Míg a sátorral foglalkozok, ahogy kérte, csak ezen kattog az agyam. Miért utál? Hisz elismerem, nem vagyok csendesen megbúvó, szelíd lélek, s bár a szeretet bennem nagy, de az erő is, és nem félek kiállni magamért vagy másokért. Tán túlzásba estem volna? Keresem, kutatom a választ, míg izmaim egyre-másra ismétlik a mozdulatot, amellyel lassan a sátrak a helyükre kerülhetnek, de nem lelem. Nem emlékszem, hogy túlságosan irritáló lettem volna, hisz nő vagyok, igaz, hogy fiatal, de attól még nő, és a lekezelés, ahogy viselkedett velem...nem tudom, talán tényleg túlságosan túlzásba estem volna? Mire rájöhetnék a válaszra azonban Emily eltűnése kerül terítékre. A kis pöttöm nagyon megijeszt, mert a szívemhez nőtt és tényleg megrémít a lehetősége annak, hogy baja eshetett az én felügyeletem alatt. Keresem a sátraknál, próbálok rájönne merre lehet, de mire elérhetne végső kétségbeesés, és az ötlet éket verhetne amúgy is megbolygatott szívembe, Gale hozza őt a karjaiban vissza. Megkönnyebbülök, ahogy végre a karjaimba zárhatom a kis csavargót, de miután elmegy a jól megérdemelt vacsoráját elfogyasztani, persze ismét O'Feney lesz az a szememre veti a hibákat. De miért csak nekem? Miért csak én? A kioktatása fáj, de nem szólok ellene semmit. Nem tehetem. Mert igaza van. Igaz, hogy jóformán lehetetlenség ennyi gyerekre egyedül vigyázni, ráadásul szigorúan megtiltottuk nekik, hogy egyetlen lépéssel is elhagyják felnőtt kísérete nélkül a tábor területét, mégis azt érzem, hogy a hiba csakis az enyém. Persze lehet, hogy csak én veszek mindent már a személyem elleni támadásnak, de nem tehetek róla, úgy érzem tényleg pikkel rám valamiért. Paranoiás lennék? Eddig elkerültek az elmebajok, talán vénségemre kezdek becsavarodni? Azt hiszem Laylával és Caoimhével erről komolyan el kéne beszélgetnem. Hiszen az elmebetegeknek az a legjobb az életükben, hogy csupán ők nem tudják magukról, hogy azok, talán nekem sincs minden rendben odabent, csak eddig azt hittem. Nevetséges, de nem lehetetlen gondolat. Azonban ahelyett, hogy mélyebben belegondolnék abba, mikor és hogyan is kellene elmennem a pszichiátriára, inkább a sátrakhoz vonulok. Nem akarok újra szembe kerülni a táborvezetővel, akinek láthatóan én vagyok a szemében a piros kukorica. Így éhség ide vagy oda, inkább azon fáradozok, hogy rendbe tegyem azt, amihez láthatóan egyáltalán nem értek, pedig azt hittem, hogy de. A testem hiába edzett, ezt még úgy érzem keservesen meg fogom bánni, mert a derekam már nagyon sajog, a hátam, a karom, és úgy mindenem nagyjából. Mégis, keserves kínok ide vagy oda, az attraktív táborvezetőről alig bírom levenni a szemem, főleg amikor elkezdi felállítani a saját sátrát, amit nem értek minek hozott, mikor van itt is bőven elég. Azt hiszem. De mindegy is, mert ahogy elkezd dolgozni, minden igyekezetemre szükségem van ahhoz, hogy a munkára tudjak koncentrálni, és ne a duzzadó izmokat lessem lopva, mint valami kéjenc kukkoló. Van benne valami igazi fenyegetés, valami borzongató idegenség, és mellette lenni olyan, mintha jégbe borítana a forró nyári napsütés után egy jeges, északi szél, és beborítana hóval és jégdarával. Borzongok tőle. Fázom. Távol akarok maradni. De a sötétség ami árad belőle mégis vonz magához, és arra ösztönöz, megfejtsem, mint valami titkos írást, vagy rejtvényt. Butaság, nem? Tudom én is, hogy az.
A gyerekek zsivaja az ebédlőtől beteríti az egész erdőt, most mégsem tudok rájuk figyelni. O'Feney olyan mozdulatokat tesz ami egy sokat látott asszonynak is pírba borítaná az arcát, hát még nekem...Már két perce ugyanazt a szöget ütögetem, de megakad a lemez, ahogy elkezd hajlongani nekem háttal. Sosem voltam különösebben oda a férfi testekért, nem igen nyomott latba nálam a bicepsz mérete vagy a keskeny csípő, de ez...
- Ezt a feneket márványból kéne megörökíteni...- sóhajtok alig hallhatóan, s kedvem támadna lefotózni és elküldeni a pasast a barátnőimnek, "Pokolbéli kísértő démonfajzat" címmel, s amikor hirtelen felindulásból lekapja a pólóját is, egy igen érdekes, a nyögés és a sikkantás közti hangot sikerül kiadnom magamból. A szemeim elkerekednek, a szívem heves pumpálásba kezd, és a tekintetem óhatatlanul végigsimítja azokat a tökéletesre dolgozott izmokat, a széles vállaktól elkezdve a keskeny csípőig, a hátának bőre alatt dolgozó izmokon át a karjaiig...arcom már lángol, jóformán épphogy nem kezd el csorogni a nyálam, ami igen szokatlan viselkedés lenne részemről, de nem tehetek róla...képtelen vagyok levenni róla a szemem. Utálatos pasas, de attól még...grrr...fincsi falat, azt meg kell hagyni. Percekig tart mire megtalálom a szívem valahol a gyomrom tájékán, és belátom, ha továbbra is azt az egy szöget ütögetem miközben a dögös táborvezető után csorgatom a nyálam, a kínaiak fogják majd a sátortartó zsineget fogni, mert átütöm a bolygón. Így megmakacsolom magam, és hátat fordítok neki, hogy lehiggadjak. Nem ábrándozhatok el egy ilyen faragatlan, mogorva...magamban hergelem magam ellene, és így, hogy nem látom őt magát, hogy elterelje a figyelmem, egész jól lehiggadok. A végére már olyan vehemenciával verem szerencsétlen szögeket, hogy nemhogy egy szél de még egy hurrikán se lenne képes kiszedni onnan őket. Persze abba nem gondolok bele, hogy majd talán nekem kell őket kiszedni is innen, de sebaj, ezzel a problémával akkor foglalkozok majd, ha probléma lesz. Amikor felállok egy pillanatra, hogy kinyújtóztassam sajgó derekam, és kicsit megmozgatom a derekam, a karjaim és a nyakam, O'Feney szólít meg. Megfordulok, és rájövök, hogy a taktika, miszerint ellene hergelem magam egészen addig működik míg meg nem látom azokat a vakító kék szemeket és a mellkasát izzadtságtól csillogva, onnantól azonban...
- Megyek. - suttogom elhaló hangon, majd észbe kapok, és levörösödve nagyot nyelek, majd lehajtva a fejem indulok felé. - Megyek. - erősítem meg a hangom és azt is, hogy biztos legyek benne, az iménti gyengeségem már a múlté(és remélhetőleg neki nem is volt feltűnő). Mélyet sóhajtok mielőtt újra felé néznék, s amikor felém bök a méretes kalapáccsal és szigorúan rám néz, valamiért a szövegelésének csupán részletei jutnak el az agyamig. A bicepsze meg a kockás hasizma valahogy jobban leköt. Őrjáratok, éjjel, unikornisok, megbeszélés, feladatkörök... aha, értem én. Bólogatok, mintha fel is fognám mit beszél. Egy másik univerzum azonban érdekesebbnek tűnik, mert ott eldobja a kalapácsot, felém jön, az ölébe emel és egy fának döntve szélsebesen szabadít meg a felsőmtől és....engem fixál. Magához.
Ábrándozásomból a kérdése térít magához. Mintha forró vizet zúdítottak volna a nyakamba, állok előtte dermedten és hirtelenjében nem tudom, mit is mondott az imént, csak nézek a szigorú kék szemekbe, amik hirtelen nagyon közelről néznek le rám. Hogy került hirtelen ilyen közel hozzám? A szívem a torkomban ver, a gyomrom mogyoró méretűre zsugorodik, és kissé szédülök is már. Azt hiszem a vérnyomás-ingadozás kezd kikészíteni kissé. Felpillantok a kékségekbe, és úgy érzem pillanatok választanak el az ájulástól.
- Hogy...mi? - kérdezem, aztán lassacskán eljut a tudatomig amit eddig mondott. Őrjáratozni fogok? Vele? Az éjszaka közepén? Miért ver engem az Isten? Tényleg kipécézett magának, gatyába akar rázni vagy csak simán kicsinálni az idegeimet? Csodálatos dolgokra képes az agy, ugye? Az előbbi álomkép egy kicsit jobban bejött...a francba is. Próbálom megregulázni magam, főleg, hogy ne vegyen észre rajtam semmi kirívó idegességet. - Értem, őrjárat, éjjel. Oké. Eredetileg pedig minden felügyelő együtt aludt volna...abban ott. Elvileg. - mondom, és az utolsó sátorra bökök. Igaz, négy személyes eredetileg, és lássuk be, Greta önmaga elfoglal két helyet, és alapból hatan vagyunk, de sok jó ember...vagy ilyesmi, nem? Nem vagyok megijedve attól sem, ha a szabad ég alatt kell éjszakáznom, de úgy látom, ha lesz legközelebbi sátortáboroztatásom, én is jobban felkészülök majd. O'Feney biztos nem véletlenül hozott saját sátrat. Bár tényleg nem félek a kint éjszakázástól, engem igazán semmi nem tudna megrémíteni. Kivéve persze egy vadászt, de azok nem szoktak táborozó gyerekekre támadni, így eléggé biztonságban érzem magam itt. - De azért póló lesz magán, ugye? - csúszik ki a számon akaratlanul, és mire felfognám miket beszélek, már késő. - Elnézést, butaságokat beszélek. Ha akar lehet póló nélkül is...vagyis...nem úgy értettem... - hebegem, majd távolabb lépek tőle. - Akkor szólok a többieknek. A sátrak állnak, remélem így már megfelelnek, Uram. - tisztelgek felé, mintha legalábbis a seregben lennénk, majd teljesen összekavarodva sebesen újra faképnél hagyom. Persze eszembe sem jut, hogy esetleg még mondani akarna valamit, egyszerűen úgy érzem, menekülnöm kell tőle, különben felemészt. Az éhségem messzire menekül, és csupán vadul verdeső szívemet próbálom megregulázni, de nem igazán megy. Miért nem tudok egyetlen értelmes beszélgetést lefolytatni vele? Miért van rám ilyen hatással? Miért érzem, hogy menekülnöm kellene előle, mégis úgy vonz magához mint a cukros víz a darazsat. Rettenetesnek érzem magam, és még sosem éreztem magam ennyire sutának és esetlennek. Értéktelennek. Ostobának.

***Később***

Minden igyekezetemre szükségem volt, hogy a nagyfőnök körüzenetét teljes higgadtsággal tudjam átadni, de annyi volt a munka, hogy sok megbeszélésre nem volt idő. A gyerekek után el kellett mosogatni, előkészíteni a holnapi ebédhez a zöldségeket, közben valakinek a csemetékkel is foglalkozni kellett, aki persze én voltam. Kicsit jó volt elszakadni Galetől gondolatban is, így a szembekötős fogócskát kifejezetten élveztem, végig nevettem az egészet, igaz, párszor fenékre huppantam, de nem volt vészes, a gyerekek nagyon csípték. Aztán madarakat lestünk kicsit később, a fák közt megbúvó égi állatokat mutogattuk végig, sokat felismertek, és igencsak meglepődtek amikor bemutattam, hogy bizony megtanultam néhányuk füttyét is utánozni. Az erdő nyugodt volt és vidám, a gyerekzsivaj pedig kicsit feledtette velem, hogy nemrégiben totális bolondot csináltam magamból a táborvezető előtt. A vacsora utáni önfeledt játéknak azonban egy füttyszó és egy figyelmeztetés vetett véget, mókázás ide vagy oda, a sötétedéssel ideje volt elkezdeni a fürdést is. A kicsiknek segítettem megtalálni a helyüket, aztán a nagyobbak felügyeletére bíztam őket, Barbara is megregulázta kissé a bandát, így mire eljött a megbeszélés ideje, mindenki tudta a dolgát, legalábbis nagyjából. Így rám sem várt már más, mint hogy a megbeszélésre menjek, ahol Gale elmondhatta majd, mit is vár el tőlünk pontosan.
Így mikor a csillagok kezdenek ránk mosolyogni a bíborszín égbolt sötétedő lepléről, én is a többiek felé veszem az irányt. Greta, Barbara, Eddy és Vincent már ott vannak, kezükben gőzölgő bögrében tea illatozik és beszélgetnek, mikor oda érek. Gale még sehol.
- Na mi a helyzet? Jól elfáradtatok, nem igaz? Hosszú volt ez a nap. - sóhajtom, miközben kitöltök egy bögrényi teát magamnak és még egyet, bár ez ösztönösen jön, és az asztalfőre helyezem.
Csendes beszélgetés kezdődik, ki-ki elmeséli milyen nehézségekkel küzdöttek meg a nap folyamán, s mire a végére érünk, az egészből az jön ki, hogy a sátorban semmiképp nem fogunk elférni ennyien. A vitatkozásra csak a fejem kapkodom ide-oda.
- Ugyan, emberek, négy ember vagy öt, nem mindegy? Elférünk, csak jól kell elhelyezkedni. - sóhajtom, de hirtelen mind a négyen úgy néznek rám, mint aki megháborodott.
- Sheena, drágám, ne bomolj, egyszerűen lehetetlen, hogy ennyien elférjünk, ha pihenni is akarunk valamit az éjszaka. - néz rám Barbara kedvesen, miután már percek óta azon vitázunk, mégis hogyan fogunk elférni öten abban az egy sátorban. - Gale hozott sátrat, biztos jobban felkészült a dolgokra, de nem számítottunk arra, hogy egy sátor használhatatlan lesz, nem emlékszel, azt mondták egyel több sátor lesz számunkra. Ez van. Valakinek mennie kell.
Nyugalmat erőltetek magamra és az égre pillantok.
- Oké, rendben. Valaki kint alszik. Na de ki akar a csillagos ég alatt éjszakázni? - kérdezi Eddy és mindannyian elhallgatunk. Én mondanám, hogy majd én vállalom, de úgy vagyok vele, nem töröm le minden pasas önbizalmát azonnal. Ráadásul egyedül annyira nem mókás egy egész héten át emberi alakban a csillagos ég alatt aludni. Nem mondom, hogy nem bírnám ki, de kellene lennie valami más megoldásnak. Esetleg aludhatnék a konyhában a padlón. Bár eléggé félős vagyok egyedül, és az olyan messze van a sátraktól.  





   
Szerelmünkért mi nők nem víhatunk,

Nem kérhetünk, csak kérőt fogadunk;
De én követlek, s menny lesz a pokol,
Ha majd kezedtől szívem haldokol.
Vissza az elejére Go down


Ajánlott tartalom




Témanyitás Re: Sheena & Gale - First camp in the forest ▌ ▌


Vissza az elejére Go down
 Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 

 Similar topics

-
» Summer Camp

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Sátortábor-