⚜ Obsession – no rest for the wicked


 
a jelen
– no rest for the wicked –
az oldal videója

A legjobb minőség és élmény érdekében, a promó videót külső lejátszón nézd meg! A csodálatos összeállítást köszönjük Seth Schofieldnak!

donegal times

Donegal, 2016. július 1.
Újabb gyilkosság történt a donegali egyházmegyében, ezúttal két tiszteletes holttestét találták meg a nyomozók ma hajnalban. A rendőrsé szóvivője szerint brutális gyilkosságsorozat részese lehet a két áldozat, kiknek felkoncolt holttestét megtalálták a St. Mary templom oltáránál. A nyomozók szerint a gyilkosságok ahhoz a négy hónappal ezelőtt kezdődő mészárláshoz köthetőek, amikor négy pap holttestét találták meg Belfast környékén. Egyelőre még nem tudni, hogy ki vagy kik lehetnek az elkövetők, s milyen indíttatásból történnek a gyilkosságok, de az bizonyos, hogy a tettes vagy tettesek az egyház tagjaiból szedik áldozataikat. A rendőrség fokozott ellenőrzést tart az utakon, a járőrök számát megkétszerezték a városban, az egyház által üzemeltetett intézményekhez és templomokhoz is rendőröket állítottak. A rendőrség a lakosok figyelmét felhívják arra, hogy sötétedés után ne mászkáljanak egyedül az utcán. Az ismeretlen tettes ellen nyomoz a rendőrség.

bejelentkezés

bejelentkezés
– no rest for the wicked –


Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
hangok a távolból
– no rest for the wicked –
újdonságok
– no rest for the wicked –


















hátrahagyottak
– no rest for the wicked –
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (64 fő) Pént. Júl. 01, 2016 9:08 pm-kor volt itt.

Kasztok
Boszik
8
12
Vadászok
13
5
Egyház
2
1
Nimfák
3
7
Alakváltók
9
5
Halandók
0
5
Vámpírok
0
0
Ghoulok
0
0
Démonok
0
0
Dzsinnek
0
0
A fény őrzői
0
0
Koboldok
0
0
Elfek
0
0

 

Game of Beasts :: William & Zephrine

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 

avatar
run the world † hunter

Zephrine Devine



Hozzászólások száma ▌ :

17

Érkezésemnek napja ▌ :

2016. Jul. 08.

Tartózkodási hely ▌ :

donegal & belfast

Foglalkozás ▌ :

homicidial detective, profiler

faj ▌ :

huntress

▌▌▌▌▌▌▌▌▌ :

▲ Just like F I R E



Courage is not defined by those who fought and did not fall, but by those who fought, fell and rose again.



▲ No wealth, no ruin, no silver, no gold
Nothing satisfies me but your soul.


Témanyitás Game of Beasts :: William & Zephrine ▌ ▌
Kedd Júl. 12, 2016 8:48 pm



William & Zephrine



I'm invincible, yes, I'll win every single game.



Kiszállok a fekete Mercedesből. A fekete, míves, ezüst markolatú botom-, vagy sétapálcám társaságában, amire egyébiránt semmi szükségem sincs, és, amit alapvetően nem is hordok magammal. Soha. Sehova. Ennél már csak az volt megalázóbb – már, ami a büszkeségemet illeti -, amikor két, fehér bottal, bekötözött, begipszelt lábbal haladtam végig a Központ folyosóin. Vagy, amikor még nem gyógyultak be a sebhelyek a kezeimen, amikor mély vágás hege éktelenkedett alkaromon. És, mindközül a legmegalázóbb az az időszak volt, amikor a kórházban feküdtem. Mindenki jött azzal a tenyérbe mászó arccal, azzal a bicskanyitogató arckifejezéssel, azokkal a sajnálkozó mimikákkal és pillantásokkal. Én pedig csendesen fortyogtam magamban. Megfeszítettem az állkapcsomat. Emelt fővel, szikrázó lélektükrökkel néztem a látogatóim szemébe. Azzal a fölényes, magabiztos, nagyképű és öntelt mosollyal az ajkam szegletében.
Pedig legszívesebben ordítottam volna.
Gyűlöltem a magatehetetlenség érzését, amit belém sulykoltak a látogatóim, az orvosok és a nővérek, még akkor is, ha tudtam, hogy nem vagyok magatehetetlen. Sérülten sem. Friss varratokkal sem. Törött csontokkal sem.
A magányos perceimben, és óráimban sokszor eszembe jutott Charles. Már a St. Patrickba is együtt kerültünk be, együtt éltünk át minden lépést, együtt botladoztunk néha, együtt szereztük meg a jogosítványunkat, és társak voltunk. Társak, a végsőkig – legalábbis a múltkori esetig így volt. Soha nem gondoltam bele abba, hogy milyen lesz, ha Charles meghal, mert úgy véltem, én előbb fogok elpatkolni, amire, egyébiránt, rengeteg lehetőségem adódott, de idáig mindig sikerült kijátszanom a halált. Charlesnak nem. Igyekeztem, és minden múló nappal igyekszem minden apró részletre visszaemlékezni. Amikor magamhoz tértem, a tiltás ellenére rögtön el akartam mesélni valakinek, hogy mi és hogyan történt. Leírtam egy lapra. Olykor bevillantak emlékképek, apró mozaikdarabkák, lényeges-, és kevésbé lényeges apróságok és emlékfoszlányok.
Charles meghalt, és ez részben az én hibám – ezt mantrázom magamban néha. Túl vakmerő voltam, Charles intett rá, hogy meg kellene várni az erősítést, de én nem akartam, én, egymagam akartam learatni a babérokat, hogy utána csakis én sütkérezhessek a dicsőség glóriájának fényes pászmáiban a piedesztálon.
Most pedig egy eléggé magányos, keserű piedesztálon pózolok. A kis akciómnak gyorsan híre ment a vadászok körében, és mindennek, a történtek fényében, többféle pillantásban részesültem, mióta ’visszatértem’. Vannak, akik megvetéssel néznek rám, nyilván az önzőségem miatt. Vannak, akik félelemmel a tekintetükben. Vannak olyanok, akik vagy elfordítják a fejüket, elkapják a tekintetüket, lesütik a pillantásukat, a helyett, hogy rám nézzenek. Minden esetre érzem a bizalmatlanságot, amit kiváltok a társaimból. Már csak azért is, mert nem kaptam információt arról, hogy ezek-, és Charles halála után ki lesz az új társam. Minden bizonnyal senki sem jelentkezett önként, és valószínűleg, akit eléggé erőteljesnek és masszívnak gondoltak hozzám, visszadobta ezt a kecsegtető ajánlatot.
Szóval most dühös, ketrecbe zárt, sérült, kiszámíthatatlan bestiaként vonulok végig a Tanner Kúria folyosóin – egyenes gerinccel, felszegett fejjel, acélos pillantással, vasszigorba fagyott vonásokkal. A reakciók nem lepnek meg, senki sem mutat semmi újat. Néhányan biccentenek, vagy köszönnek, visszaköszönök, vagy az idősebb, a ranglétrán magasabban elhelyezkedő vadászoknak előre köszönök.
Úgy érzem magamat, mintha egy két lábon járó, radioaktív felhő volnék, mint egy madárszárnyra kapott hadüzenet, maga a puskaporos levegő, gyufa, mely a játszadozó kézre vár. Mint egy bomba, megkezdett detonációval. Járkáló szepszis. Sötét, baljós árny.
Én vagyok a kibaszott halál.
A vadászok orvosa, akihez már a rajtaütéssel egybekötött robbantgatásom óta járok, újabb heteket ír ki nekem. Gyakoroljak, járjak a lőtérre, a gyógytornászhoz, a pszichológushoz, segítsek be az újoncok kiképzésébe... megtagadom, hogy aláírjam a beleegyezésemet, és összeszedve a holmimat, a távozás mezejére lépek. Leszarom a botot, hónom alá csapom, és úgy távozok, sietős léptekkel. Igyekszem nem sántítani, még akkor is, ha úgy érzem, bármelyik pillanatban kifordulhat a bokám vagy a térdem, vagy elszakadhat egy-egy izomkötegem.
Nem adom meg ennek a sok faszarcúnak, hogy megtörve lássanak.
Mert megtörhetetlenné váltam.
Egy fejes rohan utánam, a nevemet kiabálja, de úgy teszek, mintha nem hallanám. Célirányosan haladok a főbejárat felé.
A jobb felkarom után kap, megállít, megkerül, elém áll. Kirántom az ujjai alkotta bilincsből a tagomat.
- NE érjen hozzám, és hagyjon menni – sziszegem a képébe, és vérlázítóan lenézően pillantok rá, és mérem végig. Hah! De ne örüljön, mert holnap reggel visszajövök, és itt maradok, és végre olyat csinálok, aminek kibaszottul van értelme is – a hangomat nem emelem fel, de a közelünkben elhaladók hallhatják a párbeszédet. Érzelemmentesen és tényszerűen közlöm a nyilvánvalót, a hangomból kihallani az éles kis szikrák pattogását, a fenyegetés leheletnyi élét.
– Azt hittem – kriminális mosolyra rándul vérvörösre festett ajkam szeglete -, hogy az, hogy túléltem, hogy itt vagyok, biztosítja a mélyen tisztelt vezetőséget – gúnyosan köpöm ki az utolsó három szót – arról, hogy nem szabadulnak meg tőlem ilyen könnyen – sokatmondóan vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet.
Nemlegesen megingatja a fejét, és újra belekezd a kioktató stílusban előadott szövegébe, amit már olyan nagyon unok; a biztonságomról, az egészségügyi állapotomról, a mentális bizonytalanságomról, a társam haláláról, az új társam hiányáról, az öntörvényű, veszélyes természetemről, a vezetőség parancsáról.
Pofátlanul szakítom félbe.
- Tudom, bassza meg, ezt mind hallottam már – még mindig nem kiabálok, szemeimet forgatom. – De leszarom. Jól vagyok, egyedül is megleszek, amíg el nem simulnak a dolgok körülöttem – csakhogy soha nem fognak, és ezt mindketten tudjuk.


Words: 827 ▲ Music: Unstoppable. ▲ Notes: I'll put my armor on, I'll show you that I'm unstoppable.


A hozzászólást Zephrine Devine összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Júl. 21, 2016 9:10 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

avatar
run the world † hunter

William White



Hozzászólások száma ▌ :

50

Érkezésemnek napja ▌ :

2016. Jul. 03.

Tartózkodási hely ▌ :

Belfast

Foglalkozás ▌ :

Sebész

faj ▌ :

Vadász

▌▌▌▌▌▌▌▌▌ :




Témanyitás Re: Game of Beasts :: William & Zephrine ▌ ▌
Szer. Júl. 13, 2016 10:56 pm




Game of Beasts


William White halálos nyugalommal lépett ki a Tanner Kúria első emeletén található tárgyalótermek egyikéből, azonban nyugalma csak látszólagos volt. Elég sok önuralommal rendelkezett, azonban mindet be kellett vetnie ahhoz, hogy ne forduljon vissza az ajtóból és borítsa rá az asztalt a Liga egyik vezetőjére.

Még felálltában a másik vadász képébe vágta egyszavas – „Viszontlátásra!” – köszönését; hangszínéhez képest az Antarktiszon rendesen meleg volt. Nem nézett hátra sem, az indulattól való remegést megelőzően megfeszített izmokkal, emiatt kissé robotszerűen nyitotta ki az ajtót, lépett ki a folyosóra, majd csukta be szándékosan nagyon lassan a nyílászárót. William nem adta meg azt az elégtételt az asztal mögött ülő férfinak, hogy dühösnek láthassa őt.

Három nappal ezelőtt a vadász vakon sétált bele az egyik idős O’Neill boszorkány csapdájába, melynek következtében a fél éjszakáját az egyik Ligabeli orvos magánrendelőben kellett töltenie. Csodával határos módon csontja nem tört, viszont a házromboláshoz használatos vasgolyóval való találkozásának nyomait – miközben ő egy kisebb hegynyi raklapon igyekezett a cápafogásra való horgot lábából kirántani – magán viselte. Igazság szerint nem is a vasgolyóval volt a gond, hanem a raklapkupac másfél emelet magasságával. Ugyan összesen két összevarrásra szoruló sebbel megúszta – melyek közül az egyik a horogtól volt való, a másik pedig halántékán éktelenkedett –, a ripityára tört fadarabok közti landolást úgy hét méter magasságból már nem viselte "túl jól". William azóta jobb karját nem tudta a vízszintesnél magasabbra emelni; a vállába nyilalló fájdalom már ekkor tűrőképességének határait feszegette. Ugyan minden lépés fájt – a vadász teste tele volt zúzódások nyomaival –, William képes volt majdnem bicegés nélkül sétálni. Szakértő szem előtt ugyan nem tehetett semmit, egy átlagos ember nem vette volna észre járásán a hibát. Bár mozgásának szinte minden ruganyossága eltűnt, a vadász emelt fővel, egyenes háttal indult el a kijárat felé.

Páran tartózkodtak a folyosón az orvosi szobák előtti résznél, William csak biccentett nekik. Makulátlan háromrészes öltönyében nem a Liga főhadiszállására illő alak volt, azonban tudta, hogy ezt senki sem merné neki megjegyezni. Minél messzebb került a tárgyalótól, dühe annál jobban csökkent, viszont a magatehetetlenség érzése lassan kezdett elhatalmasodni rajta. Ugyan jogosan – bár ezt William sohasem ismerte volna el – de egy hétre elvették tőle a vadászathoz szükséges jogosítványát. Valahol mélyen a férfi is tudta, hogy így képtelen lenne akármit is hasznosan csinálni terepen, viszont már lassan két évtizede nem vonták be akár egyetlen napra sem az engedélyét. William tudta: a vezetőség azt gondolja, már kiöregedett a vadászatból. Évek óta próbálták a tanítás felé terelni, azonban – ha összeszorított fogakkal is –, de William nem állt kötélnek. Kutatása még nem közelített a végéhez, emberi mivolta pedig nem lehetett az, ami megakadályozza küldetése teljesítésében – még ha az lehetetlen is volt.

A vadász viszonylag lassan sétált, a combján lévő heg, ami a cápahorog helyét jelezte, már a kisebb lépéseknél is veszettül feszült. Jó tíz méterrel előtte kivágódott az egyik orvosi szoba ajtaja, majd botját a hóna alá csapva kivágtatott rajta a rendkívül felbőszültnek látszó Zephrine Devine. Ugyan William nem beszélgetett senkivel sem, ha nem volt szükséges, még hozzá is eljutott a vadásznő félresikerült küldetésének híre. Eddig talán egyszer, ha rendesen köszöntek egymásnak; ugyan sok rendezvényen voltak már egy légtérben, valahogyan eddig elkerülték egymást – bár tekintve William kommunikációra való hajlandóságát, ez nem volt meglepő dolog.

Az orvos tehetetlenül állt az ajtóban, egyik tenyerét a homlokára támasztva nézett betege után, majd nagyon nem zavartatva magát, behívott egy vadászt a folyosón várakozók közül. William mellett majdnem futva száguldott el az a vezető, aki percekkel ezelőtt elkérte a férfi vadászjogosítványát, sietve igyekezett utolérni a fúriaként távozó Zephrine-t.

A folyosó végén sikerült a vezetőnek – Matthew Greennek – elkapnia a nőt, mire William hozzájuk ért – a lépcsőhöz tartott –, már hangos szóváltás folyt. A Mestervadásznak nehezére esett elfojtania mosolyát, amikor a vadásznő káromkodását hallotta. Ugyan nem szerette az efféle beszédet, annyira helyénvalónak érezte, hogy talán még ő maga is így szólt volna a fejeshez. Látva a Green arcára kiülő tehetetlenséget, William a fellegekben érezte magát. Viszont pillanatnyi öröme ellenére tudta: ha Zephrine még pár szót szól, lehet sohasem kell viszontlátnia a jogosítványát.

William a vadásznő pártján állt, de saját helyzetét tekintve a sajnálat szikráját is érezte a ciklonként tomboló nő irányába, bár ezt ki sose mutatta volna. Pontosan tisztában volt vele, hogy ő maga mennyire „szereti” az ilyet, így semmiképp sem akarta hasonló helyzetbe hozni a nőt.

Hirtelen jött ötlettől vezérelve William nem a lépcső felé fordult, hanem a társalgókhoz lépett éppen azelőtt, hogy Green megszólalhatott volna. Egyben William teljesen biztos volt: Zephrine megkeserülte volna, ha hagyja a fejesnek elkezdeni mondandóját.
Elnézésüket kérem a zavarásért, de Ms. Devine-t ellopnám egy kis időre. Kérem, jöjjön velem a könyvtárba, érdekelne a profilozói véleménye egy O’Neill boszorkány önéletrajzával kapcsolatban. – William a végletekig udvariasan szólt közbe, de hideg barna pillantását végig a férfi szemébe fúrta. Tekintete nem sok jót sugallt, és ugyan nem ő állt rangban felül, mestervadászi címe jelentett egyet s mást. A vezető morgott valamit válaszul, William nem értette, hogy mit, de nem is akarta érteni.

Kérem, jöjjön velem! – szólt Zephrine-hez fordulva, először nézve a vadásznő szemébe. Egyedi árnyalatú barna szempár nézett vissza rá; a fekete hajjal keretezett, hibátlan, világos bőrű arcát vörös rúzsa emelte ki. William nem követte el azt a hibát, hogy finom mozdulatokkal próbálta tessékelni a nőt, ezek helyett csupán balját tette ki invitálóan a könyvtár irányába. A Ligabeli vezető egyszer hátrapillantott rájuk; mindketten tudták, hogy a nőnek nincsen más választása, hacsak nem akarja folytatni az előző párbeszédét.

William udvariasan nyitotta az ajtót mindenhol, azonban semmivel sem kezelte másképp Zephrine-t, mint egy akármilyen másik nőt. Nem azért volt figyelmes, mert a mellette lépdelő sérült volt, hanem mert nőként megérdemelte a férfi alapvető tiszteletét. Mivel a lépcső előtt nyílt a könyvtár, így egy kevés séta után már az egyébként teljesen üres olvasóteremben voltak.

Kérem, üljön le! – William ugyan tényleg kért, kérése egyben volt határozott utasítás is. Nem olyan utasítás, melyet egy felettes ad, hanem sokkal inkább olyan, amilyet egy orvos. A vadász a nő jobbján lévő másik bőrfotelbe ereszkedett le; a két ülőalkalmatosságot csupán egy kis, sámli méretű könyvtartó állvány választotta el. A fotelok félprofilban egymás felé voltak fordítva, így a benne ülők könnyedén tudtak egymással beszélgetést folytatni.

William kihúzta magát, és bár piszkosul fájt a válla, ennek sem tartásában, sem az arcán nem volt nyoma. Természetesen elég jól ismerhette őt a nő – látásból legalábbis – ahhoz, hogy észrevehesse, mennyit vesztett mozgásának rugalmasságából, eleganciájából.
Ezt így nem csinálhatja tovább, ha szeretne vadász maradni, remélem ezzel tisztában van. – William nem kioktatta a vadásznőt, de szavaiban mégis évek tapasztalatának bölcsessége lakozott. Egyszer nagyon régen, ha ennyire nem is, de ő is volt ilyen. – Mivel húzta fel ennyire Greent, hogy maga után rohanjon a folyosón? – kérdezte, majd bosszúsan gondolt arra, amivel Green húzta fel őt.


Vissza az elejére Go down

avatar
run the world † hunter

Zephrine Devine



Hozzászólások száma ▌ :

17

Érkezésemnek napja ▌ :

2016. Jul. 08.

Tartózkodási hely ▌ :

donegal & belfast

Foglalkozás ▌ :

homicidial detective, profiler

faj ▌ :

huntress

▌▌▌▌▌▌▌▌▌ :

▲ Just like F I R E



Courage is not defined by those who fought and did not fall, but by those who fought, fell and rose again.



▲ No wealth, no ruin, no silver, no gold
Nothing satisfies me but your soul.


Témanyitás Re: Game of Beasts :: William & Zephrine ▌ ▌
Pént. Júl. 15, 2016 10:44 pm



William & Zephrine



I'm invincible, yes, I'll win every single game.



Soha nem voltam egyszerű eset. Már kislányként sem. Amikor a Vadász Ligához kerültem, az akkori kiképzőtisztem egy nő volt. Bármilyen jól is titkolta, valahol a saját lányát látta bennem – az élőt, a holtat, a soha meg nem születettet, ki tudja. Volt rá precedens, hogy figyelmeztette a kicsi Zephrinet, hogy ne fusson olyan gyorsan, nézzen a lába elé, ne másszon olyan magasra, de kicsi Zephrine roppantul gyorsan futott, soha nem nézett a lába elé, máskülönben, ha így tesz, elvesztheti szemei elől az áldozatát – ami ugyan akkor még csak egy képzeletbeli célpont volt – és mindig magasabbra vágyott. Így kis Zephrine mindig elesett, mindig leesett, mindig megütötte magát, lehorzsolta a bőrét, vér serkent a húsából, eltörte valamijét. És mindig felállt a földről.
Már egy ideje egyedül vagyok a világon, az egész, kibaszott világ ellen egyedül vagyok. Mindig is egyedül voltam, hiába voltak vadász társaim a közelemben, hiába volt Charlie a társam. Elvadultam, elacélosodott a szívem, megkeményedett a lelkem. Soha, senkiben sem bíztam, egy fikarcnyit sem. Még Charlieban sem tudtam megbízni teljes mértékben. Néha úgy éreztem, hogy az óvatosságával csak hátráltat, hogy képtelen tartani velem a lépést, mert túlságosan megfontolt, talán aggodalmaskodó. Ezért mindig lehagytam, mindig minimum két lépéssel előtte haladtam, ő pedig védte a hátamat.
Ahogy teltek az évek, és az évtizedek, én egyre csak vehemensebb, vadabb, durvább, erőszakosabb és kegyetlenebb lettem. Újabb és újabb, egyre embertelenebb és kíméletlenebb módszert sajátítottam el, és fejlesztettem ki magam. Természetesen azért, hogy megtizedeljem, hovatovább, megsemmisítsem a természetfelettit. És, ha nem is én, hát az újabb generáció. Van egy bizonyos, jellegzetes stílusom – mind a gyilkolás terén, mind a vallatás, a kínzás terén -, ami csak az enyém, ami csak az én kezem munkája lehet, senki másé.
Ez az én örökségem. Ez az, amit majd át fogok adni annak a maréknyi kiválasztottnak, akiket én szelektálok majd ki az ifjonc vadászok közül, hogy átadjam nekik mindazt, ami én vagyok. A gyilkolás művészetét.
De egyelőre nem vagyok adakozós kedvemben. Később sem leszek, még, mielőtt menesztenek majd. Akkor is csak azért fogom továbbadni a tudásomat, és hagyni, hogy a fiatalok elsajátítsák a stílusomat, hogy tovább vigyék-, és folytassák azt, amit én elkezdtem, és lehetőleg befejezzék.
Viszont ez nem az a nap.
Mert ez a mai az újabb kontroll napja.
Szemérmetlenül veszem le a vizsgálóban a fekete, magas sarkú bokacsizma után a szintén fekete farmeromat, és a fekete blúzt is, egyik apró gombot, a másik után kibújtatva kis zárjából. Nyíltan nézek végig kidolgozott, edzett testemen az egészalakos tükörben, ami a falra van akasztva, miközben az orvos a friss sebeket, hegeket és varratokat vizsgálja. A múlt sebei. Az eset előttről is vannak itt jelek, amik arra emlékeztetnek, hogy bár már meg kellett volna halnom, még mindig élek. Egy vágás itt, egy heg amott. A testem harcok és háborúk térképe. Emlékek. Vereségek, győzelmek, veszteségek, vér, szenvedés, kínzás, gyötrelem. A sajátomé, és másoké.
Itt, ez a vágás a combomon, egy alakváltó okozta. Amott, a hátamon, az egy boszorkány műve. Itt, az ajkam bal szélén pedig egy vadász edzés származéka. És az új sebek, a még vérzők, a még fájók.
Aztán a fájdalom egy szempillantás alatt tovatűnik, helyét pedig átveszi a féktelen, megzabolázhatatlan düh. Pillanatok alatt, egy szívdobbanásnyi idő alatt önt el, süppedek el az érzésben. Hagyom, hogy teljesen átvegye a hatalmat fölöttem a fékezhetetlen harag, és, mintegy vulkánként hagyom, hogy elő is törjön belőlem.
Nem írok alá semmit, ha tetszik ennek a sok fehér ruhás-, és öltönyös faszarcúnak, ha nem, én holnaptól munkába állok. Pont.
Magas sarkúim hevesen és gyorsan kopognak a márványlapokon, mint, amikor az eső harci dobok ütemére veri az ablakot vagy a párkányt. A szívem ugyanezen dobok ritmusára dübörög bordáim alkotta ketrecében, feszül neki a csontok alkotta börtön falainak, bestia módjára vergődik e zárkában.
Pont, mint én. Annak tudatában, hogy holnap már újra a csatamezőn leszek, újra felöltöm a vadászathoz viselt védőfelszerelést és a ruháimat, valamelyest megnyugodhatnék, ám nem teszem, hiszen tisztában vagyok vele, hogy mindannak, amit tettem, és mindannak, amit most nem tettem, illetve mondtam, annak meg lesz a böjtje. Előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de minden bizonyossággal. Ez nyugtalanít, és egyszerre tölt el feszült izgalommal és várakozással. Érzem, ahogyan az adrenalin és a düh elegye mámorítóan, magával ragadóan terjeng a véremben, az egész testemben érzem, a csontjaimban, az idegeimben, a kibaszott sejtjeimben.
Matthew Green ér utol, ragadja meg karomat, és állja utamat. Nem próbálok kitérni előle, metszőn a szemébe nézek, és állom pillantását. Vitatkozom vele, nem éppen fojtott hangon, de nem kiabálok. Sziszegek.
Már éppen befejezem, Green nyitja a száját, veszem a következő nagy levegőt. Green tekintetében látom, hogy érzi a közeledő vihar puskaporos levegőjét, az apró szikrákat a levegőben, azt a sok energiát és szenvedélyt, ami a bőrömnek feszül.
És, még mielőtt bármi is történhetne, a vihar várat magára.
Blazírt képpel nézek a férfire, egyelőre csak borostyán fényben izzó tekintetemet vonom rá. Majd felé fordítom arcomat.
William White híres-hírhedt Mestervadász. Az egyik legjobbként van számon tartva. Számtalanszor láttam már, ilyen-olyan eseményen, és természetesen én is hallottam mindarról, amit tett hosszú-hosszú pályafutása alatt, melynek még koránt sincs vége.
Most pedig úgy viselkedik, mint egy villámhárító, mely arra hivatott, hogy ezt a sok feszültséget magába szívva elvezesse, és elcsendesítse a kedélyeket a pusztító elemek között.
Míg a Mestervadász beszél, addig én őt figyelem. A profilját. A lélektükrei érdekes, tompa étcsokoládé színét figyelem. Jobb fényviszonyok mellett bizonyára élettel telibb. Méregetem, miközben Greennek intézi szavait, amik rólam szólnak, és félig nekem szólnak.
Jelentőségteljesen nézek Greenre, amikor elhaladunk mellette, pislogás nélkül, farkasszemet nézve a felettesemmel.
Szavaira, kérésére kurtán bólintok, felém nyújtott karjába karolok, és felveszem az általa diktált tempót.
Hagyom, hogy vezessen, egészen a könyvtárig, a fotelekig. Feltűnik, hogy mozgása mintha... más lenne. Láttam már erőteljesebb időszakában is. Láttam már gyakorlás közben, régebben is. Biztos vagyok benne, hogy a férfi jó abban, amit csinál, sőt, több, mint jó. Életveszélyes.
- Eléggé sok mindent kér tőlem, Mr. White. Miért? – duruzsolom, kissé metszőn, de végül is, hanyag eleganciával a karosszékbe ereszkedem. A botot a karfának támasztom, a kevésbé fájó lábamon átvetem a másikat. Kezeimet könnyeden fektetem az ölembe, ujjaimat összekulcsolva.
Már éppen megkérdezném, hogy tulajdonképpen miért hívott ide, hiszen gyanítom, nincs semmiféle O’Neill boszorkány, sem profilozó munka, sem semmi... türelmetlenül kapom fel fejemet, emelem meg államat, úgy nézek a férfire, és szóra nyitom vérvörös ajkaimat.
De megelőz. És ugyanazzal jön, amivel eddig mindenki, aki olyan kurva okosnak gondolja magát, de valójában semmit sem tudnak az életről.
Szemeimet forgatom, arcomon egy izom rándul.
- Elégszer hallottam ezt-, és ehhez módfelett hasonló dolgokat... ettől nem kevésbé fogok azért küzdeni, hogy visszakerüljek terepre – gyalázatosan elszánt félmosolyra vonom ajkaimat. Mert, hát ez az életem. Ha ezt is elveszítem, mint szinte minden mást az életben, nem marad számomra semmi. Most van egy célom. Van egy életem. És nem hagyom, hogy az asztal mögé, a papírokhoz ültessenek, sem azt, hogy a vadászkarrieremet derékba törjék.
- Gondolom az orvosom felhívta, hogy nem vagyok hajlandó újabb kezelési időre vonatkozó nyomtatványt aláírni. Nem szorulok további kezelésekre – hanyagul vonom meg a vállamat, fonom karba kezeimet, dőlök hátra ültemben, és nem eresztem a férfi pillantását. – Továbbá, bizonyára Ön is hallott a csúfos kudarcnak titulált vadászatomról – ami szerintem csak részben kudarc, szerintük viszont az egész akció halálra volt ítélve, és kisebb csoda, hogy én sem vesztem oda, Chalresszal együtt. – Ez is szúrja a vezetőség szemét. Többek között – újabb vállrándítás. Ez, és a létezésem, a puszta lényem.


Words: 1 209 ▲ Music: Unstoppable. ▲ Notes: I'll put my armor on, I'll show you that I'm unstoppable.
Vissza az elejére Go down

avatar
run the world † hunter

William White



Hozzászólások száma ▌ :

50

Érkezésemnek napja ▌ :

2016. Jul. 03.

Tartózkodási hely ▌ :

Belfast

Foglalkozás ▌ :

Sebész

faj ▌ :

Vadász

▌▌▌▌▌▌▌▌▌ :




Témanyitás Re: Game of Beasts :: William & Zephrine ▌ ▌
Szomb. Júl. 16, 2016 11:05 pm




Game of Beasts


William White miközben Matthew Greennel nézett farkasszemet, perifériájának szélén érezte Zephrine nyíltan vizsgáló, égető pillantását. A vadászt bosszantotta a dolog, hogy képes akárki is ilyen érzéssel eltölteni őt; de félresöpörte a késztetést, hogy a nőre pillantson idő előtt.
Csak sorban.

Miközben karját kínálta a vadásznőnek, az tekintetének veszélyes villámait Green felé fordította. William úgy érezte magát, mintha egy rettegett fenevadat vezetne el pórázon a bestia gazdája előtt. Hiába volt a Ligabeli vezető a „gazda”, Zephrine nonverbális kommunikációja révén túlzottan egyértelműen adta a férfi tudatára: a fenevadak nem szelídíthetők meg, még ha a látszat ezt is mutatja.

William nem akart belefolyni az elemek harcába, főképp, hogy ő maga hasonlóképp állt szemben a sakktáblán Greennel és a vezetőséggel. Az, hogy segített a nőnek, hogy kitalált indokokkal elrángatta, mielőtt az végérvényesen véget vethetett volna pályafutásának… Olyan volt, mint amikor két csapdába esett, vergődő állat közül az egyik segít a másikon. Noha a vadászjogosítvány időleges bevonása ehhez nem volt hasonlítható, Zephrine nyíltan, míg William érzéseit megtartva magának hasonlóan érzett.
Ez sokkal rosszabb.

Miután Matthew Green és a két vadász különböző irányban távozott, a könyvtárba igyekvőkre csend borult. William addig nem szólt semmit, míg hellyel nem kínálta a nőt az egyik bőrfotelben. Zephrine korábbi sziszegése után duruzsoló hangja hatalmas váltás volt; William eszébe a szirének jutottak. Lehetett a nemes eleganciával, emelt fővel helyet foglaló vadásznő akármennyire is szép; az, hogy veszélyes volt, lerítt róla. Míg William esetén ez kimért hűvösségének tudható volt be, addig Zephrine esetén sokkal inkább a nőben működő, éppen szunnyadó vulkán adta az érzet forrását. A vadásznő egy akármikor felrobbanó bomba volt; egy kürtő, melynek mélyén az ébredő sárkány lakozott, mely csak prédájára várt; egy horrorfilmből szalajtott cukrosház, mely elkápráztatva mindenkit hívogatta prédáit, hogy aztán mikor azok elég közelre érjenek, egészben kebelezhesse be őket.

William nem tartott Zephrine-től, de nagyon messze volt attól, hogy elmondhassa: a társaságában érzi a nyugalmas biztonságot. Ugyan a nő is a Ligához tartozott, William érzékszervei legalább annyira kihegyezettek voltak, mintha egy természetfeletti társaságában üldögélt volna. Akarva-akaratlanul is elöntötte a férfit az általában csak vadászatokkor érzett jóleső izgalom. Ugyan pontosan nem tudta megfogalmazni magának sem, hogy miért csinálja ezt, de nem ért rá indokokat keresni. Miért volt fontos számára a nő karrierje? Valószínűleg azért, mert együtt érzett vele, mert ő is hasonló cipőben járt… Vagy áldozatul esett volna a vonzerejének? William ebben erősen kételkedett, továbbra is néhai felesége, Elizabeth arca jutott eszébe a szerelem kapcsán. Egykori kedvese és Zephrine… Talán csak elszántságukban, szenvedélyükben hasonlítottak, egyébként semmi másban még csak egy lapra sem lehetett venni a két nőt.

Mielőtt William is helyet foglalt volna, felülről nézett Zephrine szemébe.
Megmentettem Greentől és udvarias vagyok, ezért kérek – válaszolta, miközben leereszkedett a jobb oldali bőrfotelbe. Ezért kérek, és nem utasítok.
Mondata végén halványan elmosolyodott, biztosra vette, hogy a vadásznő érteni fogja a célzást. William szerette, ha nem kell minden mondatát megmagyaráznia, hogyha nem kell feleslegesen beszélnie. Nem a társalgással volt gondja, csak az értelmetlen, céltalan bájcsevejjel. Ezt utálta majdnem annyira, mint a boszorkányokat – ami Williamet tekintve nagy szó volt.

Ugyan William nem kioktatta a nőt, az majdnem dacos gyerek módjára robbant, bár a sárkány felbőszült ébredése nem volt fogható egyetlen kisgyerekhez sem. A vadásznő szemeit forgatta, arcán egy izom rándult, mielőtt válaszolt volna a férfinak. William lassan hátrébb dőlt, türelmesen megvárta, míg Zephrine befejezi. Ugyan azt hitte, tovább fog tartani a nő kirohanása, Zephrine egész hamar befejezte. Az „orvosom felhívta” megjegyzésénél a vadász szemöldöke finoman megemelkedett, arcára halvány félmosoly ült. Bár nem állt szándékában hergelni a vadásznőt, szinte biztosra vette, hogy az nem fogja díjazni az arckifejezését.

Befejezte? – kérdezte William hűvösen. Hangja mentes volt a gúnytól, nem volt célja viccet csinálni Zephrine nagyon valós, de eszméletlenül túlreagált reakciójából. Az évek során a férfi már megtanulta kezelni az ilyen helyzeteket, viszont nagyon úgy tűnt neki, hogy Zephrine ettől magára sohasem lesz képes. Az elszántság erdőtűzként lobogott a nőben; a küzdeni akarás és kitartás olyan szinten elvakította, hogy egyszerűen nem látta: maga alatt vágja a fát.

A Mestervadász enyhén félrefordított fejjel nézett Zephrine-re, megvárta, hogy az szeretne-e közbeszólni. Amennyiben a vadásznő ezt megtette, William az előzőhöz hasonlóan türelmesen várta meg a másik beszédének végét, és csak ezután kezdett bele:
Nem beszéltem az orvosával, a Ligán belül nem praktizálok, de a vezetőséggel sem váltottam szót. Csupán láttam Önt kirohanni a kezelőből, majd ahogyan ostoba módon magára haragította Matthew Greent. – William szavai kemények voltak, szenvtelenül mondott mindent a nő szemébe. – A csúfos kudarcnak titulált akciója szerintem egy halomnyi természetfeletti gyönyörű halála. Az, hogy a társa meghalt és Ön megsérült, a helyzet okozta rossz következmények, melyet el kell fogadnia, mielőtt tehetne ellene. A vezetőség szemét rengeteg dolog szúrja, azonban egészen addig, míg nem nyomja a tüskét még mélyebbre, nem feltétlenül tesznek a felszín közeli szilánkok ellen. Előbb sikeresen csinált a legfelső rétegeket érintő tüskéjéből egy nagyon mélyre hatoló, igazán zavaró problémát. Remélem, hogy ezt sikerül belátnia az elkövetkezendő negyed órában, míg elméletileg egy O’Neill boszorkányról beszélgetünk; egyébként teljesen felesleges volt eddig eljönnünk. Kérem szóljon még most, hogyha nem hajlandó elgondolkodni sem ezen, ebben az esetben nem áll szándékomban ezt negyed órát a könyvtárban eltölteni, remélem megérti. – William ugyan nem beszélt lekezelően, szavai tiszta oxigénként szolgáltak a Zephrine-ben parázsló tűznek. Hogy meggyullad-e, csak a szerencse kérdése volt…


Vissza az elejére Go down

avatar
run the world † hunter

Zephrine Devine



Hozzászólások száma ▌ :

17

Érkezésemnek napja ▌ :

2016. Jul. 08.

Tartózkodási hely ▌ :

donegal & belfast

Foglalkozás ▌ :

homicidial detective, profiler

faj ▌ :

huntress

▌▌▌▌▌▌▌▌▌ :

▲ Just like F I R E



Courage is not defined by those who fought and did not fall, but by those who fought, fell and rose again.



▲ No wealth, no ruin, no silver, no gold
Nothing satisfies me but your soul.


Témanyitás Re: Game of Beasts :: William & Zephrine ▌ ▌
Kedd Júl. 19, 2016 8:25 pm



William & Zephrine



I'm invincible, yes, I'll win every single game.



Ambivalens érzések elegye tölti meg sötéten dobbanó szívemet.
Egyrészt, rendkívül bosszant a szituáció. Ez a két, beképzelt fasz. Az egyik – Matthew Green - engem baszogat a rohadt orvosi papírokkal, meg az ilyen-olyan egészségügyi állapotommal, a másik – William White – meg beleavatkozik, hovatovább, beleszól az én ügyembe. Nem hagy szóhoz jutni, nem hagyja, hogy megvédjem-, kiálljak-, harcoljak az igazamért, míg Mr. Green be nem látja, hogy mindenkinek az lenne (és az is lesz, mert, hát mindig elérem-, mindig megkapom azt, amit akarok) a legjobb, ha visszaengedne oda, ahol a helyem van. A terepre. A miriádnyi, mocskos féreg elébe, hogy egytől-egyig kivégezzem őket, és különböző testrészeikkel dekoráljam ki az irodámat.
Mr. White pedig... arrogáns, beképzelt, hím soviniszta bestia. Módfelett idegesít a gondolat, hogy azt hiszi, szükségem van a segítségére – még, ha esetleg valóban a férfi is mentett meg attól, hogy ne dobjanak ki, még mielőtt annyit mondhatnék, vadászengedély.
Úgy vezet el Mr. White, mintha nem volnék egyéb, semmint egy láncra vert fenevad. Szinte hallottam, ahogyan kattant a zár, és már-már érzem a csuklóimon és a bokáimon a bilincsek súlyát. Úgy érzem magamat, mintha nem lennék sem több, sem egyéb, semmint egy veszett kutya. A férfi karja, amibe én karolok bele, olyan, mint egy fojtó hurok, mely most élesen a bőrömbe vág. Látszólag engedelmesen, de mindenképpen csendesen haladok a férfi mellett.
Míg a könyvtárba nem érünk, folyamatosan azon kattogok, hogy William vajon miért tette ezt? Miért éri meg neki belefolyni egy mezei vadász konfliktusába az egyik felettesével? Miért éri ez meg neki? Mert, talán valahol megérteném, ha barátok lennénk, de köszönő viszonyban is alig vagyunk. Soha nem beszéltünk. Én ismerem Őt, látásból, tudom, hogy kicsoda Ő, hogy miket hajtott végre, és, mint mester vadászt, tisztelem is. De nem ismerem William White-ot, a férfit, az embert, a szívet és a lelket. És William White sem ismer engem. Nyilván nem. Bizonyára csak a futótűzként terjedő, több sebből vérző érvágásom híre jutott el hozzá is. Aztán ez alapján megítél... valahogyan. Felelőtlennek, hanyagnak, öngyilkos hajlamúnak, nemtörődömnek. Egyszerűen veszélyesnek. Vagy szimplán őrültnek.
De mondok valamit: ez mind én vagyok. Acélból, vasból, tűzből női alakká formált káosz.
Gondolom, sokan úgy vélik, hogy nem vagyok igazi vadásznak való. Ez, a legutóbbi eset pedig csak megerősítette e személyeket ebben a hitükben. Legszívesebben felnyitnám a nagyságos William White koponyáját, hogy belenézhessek, és megtudjam, ő mit gondol rólam. Tudom, hogy más vagyok, mint a legtöbb itt dolgozó vadász. Tudom, hogy valamelyest elvetemültebb vagyok. Nem vallom magamat gonosznak. Egyszerűen erős a kötelességtudatom, monumentális méreteket ölt az elhivatottságom, pofátlanul büszke és beképzelt vagyok, továbbá, úgy vélem, az igazi anyám, és az apám emlékének így lehetek csak őre. Hiszen, ha szemet hunynék a tény felett, hogy megölték őket, hogy az a mocskos boszorkány szuka, és a sleppje gerinctelenül kivégezték a szüleimet, méltatlan volnék a nevemre. Egyszerűen nem érdemelném meg ezt az életet, amit tőlük kaptam.
Talán megtisztelve kellene éreznem magamat amiatt, hogy a férfi mellett, hovatovább, kart-karba öltve haladok végig a folyosón vele, de nem érzek semmiféle magasztost. Ő is ugyanolyan ember, mint én, vagy bárki más. Hm. Igazság szerint sokkal inkább kaján örömmel tölt el a tudat, hogy a szembe jövők miként méregetnek bennünket. Minden bizonnyal nem megszokott látványt nyújthatunk, ebben a már-már meghittnek is nevezhető kontaktusban. Williamnek is van egyfajta hírneve. Ő hideg, kimért, pontos – tökéletes. Rólam ez nem mondható el. Most mégis úgy lépek mellette, mintha én is éppen ilyen finom kékvérű volnék, mint Ő, és, mintha Ő is éppen annyi érzelemmel rendelkezne, mint bárki. Az utóbbi tény talán így van, talán igaz, mert, hát mind rendelkezünk az emóciók széles skálájával. Az más kérdés, hogy ki, mennyire rejti el ezeket, az pedig megint egy más lapra tartozik, hogy ki, mely érzelmeinek enged utat.
Nekem nem maradt más, csak a harag – és minden, ami ehhez köthető: gyűlölet, megvetés, düh. Csak mi vagyunk: a harag és én.
Emelt fővel nézek fel a férfire, félig lesütött pillákkal. Másnak, más embernek talán lehetetlen volna ültében lenézni egy fölé magasodóra, de nekem ez a fölényes gőgösség a véremben van.
Válaszára felvonom egyik szép ívű szemöldökömet.
- Egy modern, huszonegyedik századi lovag... nocsak, a gentlemanek korszaka mégsem áldozott le? – kaján kis vigyorra rándul ajkam szeglete. A kérdés költői, választ nyilván nem várok rá. Nem köszönöm meg, sem verbálisan, sem nonverbálisan, hiszen magam is el tudtam volna intézni Greent. Ha máshogyan nem, teljesen bevonják az engedélyemet, amire az én replikám a felmondás lett volna, véglegesen eltakarodtam volna a Tanner Kúriából, és a szabályokat áthágva és megszegve, rögös, sötét és nagyon is tiltott utakon járva, magam vadásztam volna a természetfelettire. Önerőből, önköltségből. Nyilvánvalóan a távozásom előtt még behúztam volna Greennek egyet. Búcsúzóul. With love.
Szemöldökömet összevonva, blazírt képpel nézek a férfire.
- Még csak most kezdem... – a válasz természetesen metaforikus, hiszen a beszédet, a beszámolót befejeztem, nem kívánom bő lére ereszteni a dolgot. Ugyanakkor a lázadásom, mely szikra a szélben, a lőport keresi szüntelen. Ergo, garantálni tudnám, hogy még a héten visszakapom az engedélyemet.
- Ne nevezzen ostobának – szakítom félbe, vágok szavába, vagy beszélek vele párhuzamosan. Hangom metsző. Aztán rögtön meglep a férfi következő kijelentése. Gyönyörűnek, William előtt, még soha nem titulálta senki sem a művemet, a legutóbbi akciómat. Még én sem.
Ettől eltekintve úgy érzem, hogy a férfi azt hiszi, hogy egy hülye picsához beszél.
- Már megbocsásson, bár, az sem zavar, ha nem teszi, de miért avatkozik bele ebbe az egészbe, az ügyembe? Nem ismer, fogalma sincs arról, hogy ki vagyok, vagy, hogy mire vagyok képes. Kurvára elegem van belőle, hogy mindenki meg akarja mondani, hogy mit csinálok rosszul – mosolyogva beszélek, hangom karcos a bennem fortyogó düh parazsas pattogásától. – Tudom, persze, hogy tudom, hogy ki Ön! A csodálatos William White. Hogyne tudnám? Mindenki tudja. Mert, ugyebár, Ön tökéletes, nem igaz? Nyilván az. Szóval, elvileg, jogosan oktat ki, és ezt valahol értékelem, hiszen legalább Ön nem az íróasztal mögül szól bele a dolgomba. De nem kértem sem a segítségét, sem a tanácsait, sem semmit – megrándítom a vállamat. – Elvégre, annak is volna előnye, ha megszabadulnának tőlem, nem igaz? – mert, hát én is hallottam a törvényen kívüli vadászokról. És valahol rohadtul vonz az ő világuk, egyenesen irigy vagyok a szabadságukra, ami nekem nem adatott meg, hiszen a Liga fejesei és nagy kutyái igyekeznek korlátok közé kényszeríteni, láncokra verve, rövid pórázon tartani. És nekem ez cseppet sem tetszik. Az a kéjes örömmámor, ami a vadászatok során elönti a szívemet és a lelkemet, az adrenalin, mely a véremben dübörög, az extázis, ami minden alkalommal körülölel, mind pillanatnyi öröm csupán. Itt ugyanis megfosztanak mindettől. Akkor is megfosztanak tőle, ha nem hibázok, ha csupán nagyobb káoszt teremtek, mint bárki.
Erről nem számolok be Williamnek, hiszen nem tartozik rá, és nem ismerem – meglehet, hogy azonnal rohanna Greenhez, vagy az ő főnökeihez. Ez a szabadság, a törvényen kívüliek élete egyelőre csupán kéjes vágyként lobog bennem. Vannak döntések, amiket én sem indulatból hozok meg.
Talán mégsem vagyok teljesen őrült.
Vagy gyáva vagyok meglépni ezt a lépést. Az nem lehet. Nem vagyok gyáva, ugye?


Words: 1 143 ▲ Music: Unstoppable. ▲ Notes: I'll put my armor on, I'll show you that I'm unstoppable.


Out of your suffering will rise my victory.

Vissza az elejére Go down

avatar
run the world † hunter

William White



Hozzászólások száma ▌ :

50

Érkezésemnek napja ▌ :

2016. Jul. 03.

Tartózkodási hely ▌ :

Belfast

Foglalkozás ▌ :

Sebész

faj ▌ :

Vadász

▌▌▌▌▌▌▌▌▌ :




Témanyitás Re: Game of Beasts :: William & Zephrine ▌ ▌
Szomb. Aug. 13, 2016 6:52 pm




Game of Beasts


William White biztosra vette, hogy Zephrine értette a célzást, hogy miért kér és nem utasít, azonban a nő semmilyen módon nem adta ezt tudomására. A Mestervadász kezdte látni, hogy a bőrfotelben ülő vadásznő – aki annak ellenére, hogy felfelé kellett nézzen, emelt fővel, mérhetetlenül büszkén pillantott rá – kitartása és akaratereje dacosságban és szemtelenségben nyilvánult meg. Nagyon kevés olyan ember akadt, aki ehhez hasonló módon mert volna reagálni William enyhe célzására. A férfit bosszantotta a dolog, hogy Zephrine nem ismerte, vagy nem akarta figyelembe venni a határokat, ugyanakkor érdeklődéssel töltötte el. A Mestervadász válasz nélkül hagyta a költői kérdést, mindössze szája sarka rándult halvány félmosolyra.

William letelepedett a bőrfotelbe, majd sajgó testrészei tiltakozása ellenére egyenes háttal, kifogástalan testtartással fordult Zephrine felé. A nő megjegyzésére halványan felhúzta szemöldökét – újfent a tiszteletlenség határát súrolta a vadásznő. A mestervadász késztetést érzett arra, hogy gyerekes módon válaszoljon – „Akkor folytassa, kérem!” – de végül nem szólt semmit, mindössze kivárta a könyvtár hűvös, régi könyvek szagával átitatott atmoszférájában a csendet.

A mestervadász belekezdett beszédébe, és már nem lepődött meg Zeprine közbeszólásán. Egy fél pillanat erejéig elhallgatott, majd enyhe éllel a hangjában szakította félbe saját mondandóját:
Nem magát neveztem ostobának, csak azt, amit tettés amit tesz, lógott a levegőben kimondatlanul a vége. Amennyiben Zephrine nem szólt közbe ismét, William folytatta.

Beszédének végeztével a férfi tudta, hogy igenis lángra kapott a vulkán, gomolygó fekete füst szállt fel a kürtőből, a kitörést megelőzően, előjelként szolgálva. A vadásznő szavai kissé arcul csapták, bár valójában inkább a mestervadász egóját kellett volna simogatniuk. Nem mintha Zephrine-nek ez lett volna a szándéka, de mégis: ritkán nevezik az embert tökéletesnek – és nem véletlenül: senki sem az.

William annyi ideje igyekezett a megtestesült Mestervadász ideáljának látszani – legalábbis bizonyos tereken, melyekhez a tanítás nem tartozott hozzá –, hogy saját maga számára is meglepő volt, mennyire sikerült látszatra elérnie ezt. Tökéletes? Sok minden volt, csak ez nem. Makulátlan öltönyök, tekintélyt parancsoló megjelenés, szenvtelenség álarca, gyönyörű autó, hatalmas birtok, sikeres küldetések végtelen sora… Látszólag.

William leginkább egy mély bányatóhoz hasonlított. A felszínen a víz gyémántként csillogott a rásütő napfényben, szikrázva verte vissza a fénynyalábokat. A víz legfelső rétegei enyhén langyosak voltak, a szinte tükörsima víztükör mesebeli álomtóként csábította az embert. A bányató azonban mély volt, legalja tele csontvázakkal; a víz pár méter után már szívinfarktust okozóan jéghideg, kígyószerű hínárok és a sötétségben lakozó szörnyek húzták le áldozataikat a Pokolszerű, végtelennek tűnő mélységbe.

A mestervadásznak össze kellett szorítania a fogát, hogy arácra semmilyen érzelem ne ülhessen ki. Nem akart, és nem volt képes a vadásznő igaznak hitt, de hamis szavaival foglalkozni, ahogyan azzal sem, valójában miért ülnek a könyvtárban. William ezt a kérdést nem tudta magának sem megválaszolni. Megsajnáltra volna Zephrine-t? Igen, meg. De mindössze ezért nem mentette volna meg… A „miért?” neonszínekben vibrálva tolakodott be elméjébe, mint egy idegesítő, észrevehetetlen féreg.

Minden dolognak vannak előnyei és hátrányai – kezdte a férfi. Ugyan hatalmas közhelynek hathatott a mondat, William ezt teljesen komolyan gondolta. Valahol annak is volt előnye, hogy megölték a családját: sok másikat kímélt meg attól, hogy hasonló sorsra jusson. Bár nagyon fájt beismernie, a férfi tudta, hogy felesége és kislánya halálával vált csak igazán jó vadásszá.

Minden bizonnyal sok papírmunkától és némi fejfájástól kímélnék meg a Liga vezetői magukat, hogyha megszabadulnának Kegyedtől. Azonban – legalábbis amennyire beleláthatok a helyzetbe, és amit Önről hallottam – ez nem fog bekövetkezni. Nem bonyolult, ahogyan a Liga működik: ameddig nagyobb hasznot képesek húzni egy vadászból, mint amekkora kárt az csinál, megéri nekik. Túl sok a természetfeletti a Földön, nem engedhetik meg maguknak, hogy az emberi természet és az egyet nem értés miatt veszítsenek értékes harcosokat a gonosz ellen. – William elhallgatott, tekintete röntgensugárként fürkészte a nőt.

Míg beszélt, volt egy kis ideje elgondolkodni azon, hogy miért segít Zephrine-nek, és ugyan nem érezte a kapott választ tökéletesnek, egyelőre megelégedett vele. Nagyon hasonló helyzetet élt már át egyszer, azonban a másik oldalon ülve. Bár William sokkal fiatalabb volt, mint Zephrine, hogyha akkor és ott, azon naplementétől vörösre festett havú estén nem téríti John Wales jobb belátásra, valószínűleg már régen nem lenne az élők sorában. Talán megkímélte volna a halál által magát attól, hogy beleszeressen egy asszonyba majd elveszítse azt… Bár a mestervadász nem volt boldog, nem szánni valóan élt.

Hallott már a bukó galambokról? Hogyha az állattan könyvekkel nincs is jóban, de szereti a krimit, ajánlom Thomas Harrist a figyelmébe. – William nem hitte, hogy Zephrine-nek van ideje olvasni, valójában még neki sem volt túl sok, holott Mestervadászként az ember több szabadidővel rendelkezett, mint korábbi évei alatt. – Vannak kisbukók és mélybukók. A galambok hátra szaltót csinálnak, azonban kétféle mélységben zuhannak alá, mielőtt felrepülnének. Két mélybukót azonban nem szabad pároztatni, mert az ivadékuk túlságosan későn akar felrepülni… Ön mélybukó, Ms. Devine, a legtöbb vadász az, viszont kár lenne, ha mindkét szülője mélybukó lett volna… – Hogy pontosan miért jutott ez a hasonlat William eszébe? Nem tudott rá válaszolni. Enyhén hátradőlve figyelte a nőt, várva a vulkán kitörését. Nem állt szándékában feldühíteni Zephrine-t, de érezte: mindegy mit mond, szavai mindenképpen tűzifaként szolgálnak.

Félre pedig kérem, ne értsen, nem oktatom ki. Mindössze tanácsokat adok, melyeket illik elfogadni, de természetesen nem kötelező. – A mestervadász remélte, sikerül úgy befejeznie, hogy Zephrine nem vág közbe. Williamnek nem volt több mondanivalója: a vadásznő következő válaszából egyértelműen ki fog derülni, hogy mennyi értelme volt újabb fogási lehetőséget adnia a vezetőségnek, amikor félrehívta a nőt. Valamilyen megmagyarázhatatlan módon a vadásznak tetszett, hogy bár Zephrine tiszteli – vagy legalábbis részben így tesz –, mégsem akar saját érdekei miatt, gusztustalanul hízelegni. William megfogadta: ha továbbra is süket fülekre talál, feláll és kisétál a könyvtárból – amit nagyon sajnált volna, ehhez túlságosan élvezte Zephrine társaságát, még ha ez egy nagyon bizarr is volt.


Vissza az elejére Go down


Ajánlott tartalom




Témanyitás Re: Game of Beasts :: William & Zephrine ▌ ▌


Vissza az elejére Go down
 Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Főépület-