Heart attack

William White belépett a XI. Dublini Sebészeti Konferencia helyszínéül szolgáló impozáns épületbe; a kinti hőség után a légkondicionált terem hűvöse jóleső frissességgel töltötte el a meghívott vendégeket.

Sebészek, különböző más szakon végzett orvosok, medikusok és még néhány gimnazista is lehetőséget kapott, hogy részt vehessen a két évente megtartott, elit konferencián. Mindegyik évben egy adott sebészeti szakágra fókuszált az előadássorozat, annak múltját mutatta be röviden, majd tért rá a legújabb vívmányokra. Az idei év témáját a szívsebészet adta, Európa legjobban elismert szívsebészei érkeztek Dublinba előadást tartani.

William idegsebész révén az idei konferenciára csak nézőként jött – két évvel ezelőtt ő is az előadók között volt. Pár díszes öltönyben feszítő orvos köszönt neki, a vadász ugyan senki sem állt le beszélgetni, a terem felé vezető útja során minden általa ismert meghívottat udvariasan üdvözölt. Viszonylag korán érkezett, így lassú léptekkel haladt a hatalmas kivetítő vászonnal rendelkező előadó felé. A három emelet magas vászon alatti színpadra rögtönzött műtőt állítottak fel, itt fog majd dolgozni az összes előadó, miközben a nézők a belső kamera révén figyelhetik munkáját és hallgathatják az óriási hangszórókból jövő magyarázatot mellé.

William már nem járt messze a bejárattól, amikor az előadók folyosójáról kirontott dr. Howard McLean, at egyik nemrég szabadalmazott eljárás kidolgozója. William láttán az idős, jókedélyű doki felemelte karjait; műtős köpenyével és véres kesztyűjével azonban nem nyújtott túl biztató látványt.
– White! – csillant fel Mr. McLean szeme. – Gyere, segíts ki minket! – mondta kicsit hangosabban, mint kellett volna; az előtérben állók nagy része kettejüket figyelte. Nem várva meg William válaszát, az idős férfi elviharzott, így a vadász késlekedés nélkül ment utána.

Egy ideig William Howard McLean keze alatt tanult, egykori mentorát sohasem utasíthatta volna vissza. Ugyan később másik szakterületet választott – amiért egy ideig nem állt vele szóba a már akkor aduászként ismert orvos –, a mai napig élvezték egymás társaságát. Nem mintha sűrűn találkoztak volna, de a köztük lévő kapcsolat túl régi és jól funkcionáló volt.

Ahogy William belépett a folyosóra, amit lengőajtó választott el a légkondicionált előtértől, Howard folytatta:
– Kaptunk kismalacokat az állatorvosi egyetemtől, azokon lesznek a bemutatók. Előre elaltattuk és felnyitottuk őket, de Frank Rooster malacával valami nem stimmel, viszont Frank még nincsen itt. A csapat nem elég nagy, kellene vele valamit kezdeni. Ej, sebészek hegye van itt, a fenébe is! – rikkantotta régi szokásához méltóan az öreg. – Vegyél egy köpenyt, aztán kezdj valamit azzal az átkozott malaccal, White!

William nem kérdezett vissza, de halványan elmosolyodott, miközben halkan válaszolt – Igen, Uram! – A régi idők mintájára, pillanatok alatt beöltözve lépett a felnyitott malachoz. Elég volt az életjeleire pillantania, és a mellette szobrozó tehetetlen állatorvos hallgatóra, hogy lássa: ez az állat nem fogja túlélni az elkövetkező egy órát.
– Adjon neki 1 ml adrenalint! Tudja valaki, hogy milyen arányban kell a malacoknál számolni az altatást? – kérdezte, de csak röhögést kapott válaszul egy másik asztal felől.

A vadász minden próbálkozása és igyekezete ellenére, közel tíz percnyi küzdelem után, a mlac végképp kimúlt.
– Ej, White, megölted a disznót – károgott az állandóan Howard McLean árnyékában törtető John Shoes. William olyan gyilkos pillantást küldött a nála idősebb férfi felé, hogy az még csak felháborodni se akart utána. A röhögés ajkaira fagyott, dohogva keresett magának valami munkát hátrébb. William nem szerette, ha valaki barbár módjára viselkedett, Shoes pedig egész életében így tett.

Miután egykori mentora megköszönte neki a segítséget, William visszatért az időközben megüresedett előcsarnokba. A terembe lépve, már minden vendég helyet foglalt a névre szóló helyén, egy segítőkész pincér elkérve a vadász beléptető kártyáját, megmutatta, merre menjen. Egy fiatal lány és egy idő nő között foglalt helyet a tapsvihar elhalása után. Howard McLean már a porondon állt, így William nem zavarta a mellette ülőket köszönéssel. Viszonylag hátul ültek, így meg tudta székét könnyen közelíteni, nem voltak mögötte ülők, akiket zavarhatott volna.

– Tisztelt Egybegyűltek! Technikai okok miatt, sűrű elnézések közepette az első előadás fél órás késéssel kezdődik csak; kérem maradjanak helyükön, a pincérek frissítővel fogják kínálni Önöket. – Dr. McLean szinte azonnal felszívódott, a teremben halvány fények gyúltak. William csak biccentett a jobbján mással beszélgető idő asszony felé, majd a balján ülő lányhoz fordult.

Belenézett a fiatal szempárba, és érzékei azonnal vészriadót fújtak: egy boszorkány ült mellette. Éppen csak rápillantott a természetfelettit jelző köves gyűrűjére, hogy biztos legyen a dolgában. Bosszúval töltötte el, hogy egy hete hasonlóan zsúfolt környezetben kellett elszalasztani egy Sullivan boszorkát, remélte, hogy ez esetben nagyobb szerencséje lehet.
– Szép napot, Kisasszony! – köszönt a lánynak. – Nagy elismerés, ha ilyen fiatalon részt vehet ezen a rendezvényen, gratulálok hozzá! – William egyetlen másodpercig sem mutatta, hogy tudná mi ül mellette, azt pedig nem hitte, hogy a boszorkány fel fogja ismerni. Ha esetleg mégis… Egyikük sem tehet semmit ennyi ember előtt, így a dolog csak még izgalmasabb lett volna.

Heart attack

William White udvariasan köszönt a mellette ülő boszorkánynak, az pedig kedves mosollyal fordult felé, majd nyugodt hangon szólalt meg. A vadász nem tudta nem észrevenni a lány gyűrött ruháját, és ahogyan a damasztszalvétával nyúlt korábban a pohárért. Szembetűnően fiatal volt a mellette ülő, és ugyan konkrét indokot tudott azonnal mondani, William egészen biztosra vette, hogy valami nem stimmel. Valami nagyon nem stimmel ezzel a helyzettel.

Hideg barna tekintetét a sötétkék szempárba fúrta, miközben a lány a megnyert biológiaversenyről mesélt.
– Gratulálok a szép eredményhez! Merre szeretne továbbtanulni? – kérdezte William. Hogyha valaki kettejük beszélgetését figyelte volna, semmiképp sem jutott volna az illető eszébe, hogy semmi sem az, aminek látszik. Egy kívülállónak csupán egy orvos és egy tehetséges diák beszélgetése tűnhetett fel, semmi egyéb.

Hiába állította a lány, hogy zavarban van, bájos mosolya ennek kissé ellentmondott. William ugyan csak haloványan, de viszonozta a boszorkány mosolyát. Arra nem mert volna fogadni, hogy a mellette ülő tudja, ki és mi ő, de mérget mert volna venni, hogy nem csupán az előadások miatt volt jelen a lány. Egy ilyen fiatal boszorkánynak, akinek képessége még nincsen teljesen kontrollja alatt… Egyik boszorkánycsaládot sem ismerte ilyen felelőtlennek, hogy egy fiatal leszármazottat egy ehhez hasonló rendezvényre küldjenek. Valami bűzlött a lány indokaival, és a vadászt eléggé zavarta, hogy nem tudta mi.

A halvány él a boszorkány hangjában, ahogyan az „igazi” szót ejtette… Bár William arca rezzenéstelen maradt, ugrásra készen, kihegyezett érzékszervekkel ült csupán látszólagos nyugalomban.
– Miért, találkozott már nem igazi orvosokkal is? – kérdezett vissza a vadász egy csöppnyi humort adva hangjához. Ugyan biztos volt benne, hogy nem az erre a kérdésre adott válaszával fogja magát elárulni a boszorkány, meg kellett kérdeznie, elvégre ő nem veszíthetett ezzel.

Valahol már várta a rá vonatkozó kérdést, és egy orvostól megkérdezni a szakterületét… Jó kezdés, boszorkány. William gyanította, hogy van valamilyen hátsó szándék a kérdésben, de mivel nem látta okát a válasz megtagadásának – sok boszorkány ismerte a nevét és foglalkozását is –, egyszerűen válaszolt:
– Jelenleg idegsebészként dolgozom. – Tisztában volt azzal, hogy gondosan megválogatott szavai felvetnek majd kérdéseket a lányban, a vadásznak pedig éppen ez volt a célja. Barátságos vizeken eveztek, legalábbis William számára mindenképpen. Hosszú évek tapasztalatai megtanították arra, hogy egy ilyesmi találkozást miképpen érdemes kezelnie. Ennyi ember előtt se a boszorkány se ő nem fedhette fel kilétét, így ennek fényében nem állhatott teljes mértékben vadászként a szituációhoz. Mivel származásán túl, pontosabban faján túl semmit sem tudott a mellett ülő lányról, így a vadásznak kellett teremtenie egy megismeréshez szükséges szituációt. Az egyszerű beszélgetés pedig – főleg olyan témáról, amit ha egy idősebb boszorkány is hall vissza, sem tud meg semmi újat – a lehető legjobb formája volt ennek.

Elegáns szmokingos pincér lépett hozzájuk, pezsgőt kínálva a kezében tartott ezüsttálcáról.
– Kisasszony? – nézett kérdőn a vadász a lányra, majd ha az bólintott, akkor két poharat is elvett a tálcáról, majd az egyiket a boszorkánynak nyújtotta, kíváncsian várva, hogy az elveszi-e a kezéből. Ha a lány megtette, William úgy adta át az italt, hogy ujjaik egy másodpercre legalább összeérjenek. Szűkítenie kellett a kört a boszorkány családját illetően, így – ha kis csalással is, de – előbb-utóbb célba mindenképpen célba fog érni.

Heart attack

William White normálisnak tűnő, tettetett érdeklődéssel fordult a boszorkány felé. Bár először tényleg semmi kedve nem volt ahhoz, hogy szerepjátékot játsszon a lánnyal, míg a háttérben kerítenek egy malacot, ami nem halálozik el a bemutató előtt, de… Bár magának sohasem ismerte volna be – szánalmasnak tartotta volna –, de William szerette az ilyet. Hogyha elfogott egy boszorkányt, hogy a birtokán lévő fenyőerdő alatti laboratóriumában kísérletezzen rajta, már-már perverz módon élvezte a foglya haláláig tartó játékot. Akik együttműködtek, könnyű és gyors halált érdemeltek ki, az eljárások során pedig a lehető legkíméletesebben bánt velük a vadász. Azonban akik nem tartották be a játékszabályokat… William nem követelt sokat, de az udvariasságot – a tiszteletet nem – elvárta. Amennyiben ezt nem kapta meg, sebész révén nem csupán azt tudta, miképp okozhatja a valóságosnál nagyobb fájdalom érzetét, de azt is, hogy az emberi test bonyolult anatómiájában hol találja a számára legkézenfekvőbb „pontokat”.

Halványan rámosolygott a boszorkányra, de azon túl, hogy arcizmai mutatták, a férfinak egyetlen porcikája sem mosolygott. A lány eljátszotta az „egyszerű, aranyos, butusta fruskát”– William immár teljesen biztos volt abban, hogy nem csak ő van tisztában a lány mivoltával, hanem az is az övével.
Ez így egyre érdekesebb.

A mestervadász válaszolt a foglalkozására utaló kérdésre, majd hallva a boszorkány válaszát, kezdett összeállni neki a kép. Egyik donegali család se engedne el egy ilyen helyre egy ennyire fiatal sarjat, hacsak nem lenne túlzottam nyomós oka rá – vagy ha esetleg a lány önszántából nem jönne el, ellentmondva ezzel őseinek. Hogy melyik verzió volt a valóságban megfelelő, William azt nem akarta megtippelni, viszont nem hitt a harmadik opció eshetőségében.
Mivel mellette egy fiatal boszorkány ül, aki életét kockáztatva jött el erre a konferenciára… William majdnem elnevette magát: egész életét a boszorkányok megölésének áldozta, furcsa volt a gondolat, hogy a halhatatlan Sullivanokon kívül a többi banya meghalhat a halandókat érintő problémák miatt is.

– Sok fiatal orvost érdekel az idegsebészet, mégis inkább neurológus lesz, mert sebésznek nem való. Ehhez szükséges némi tehetség, ahogyan rengeteg kitartás is. Ha az egyik nincsen meg, akkor érdemes más területet választani – mondta kimérten. Valójában a vadászatról is beszélhetett volna: aki nem volt fizikailag vagy szellemileg alkalmas, abból irodistát csináltak – elvégre a Ligának szüksége volt rájuk is. Feltűnés nélkül tanulmányozta a lány arcát, kíváncsi volt, érzi-e az átfedést. Akármennyire is próbálkozott a boszorkány, William nem hitte el, hogy nincsen annak tudatában, ki mellett ül. Igazándiból valahol mélyen magában el kellett ismernie a lány tehetségét, sok vadász bedőlt volna neki, ebben White biztos volt.
– A jó iskolához tanulni kell, ahogyan miután felvették, sem szabad megnyugodni. Egy okos diáknak nem nehéz mentort találnia, általában a mentorok találják meg őket. – William nem hitte, hogy a mellette ülő tényleg idegsebész szeretne lenni, bár… Akárkivel is van akármilyen gond a családján belül, az valamilyen kardiológiai probléma kell, hogy legyen, elvégre az idei konferencia erről szólt. Talán csak nem tűnt fel a lánynak, hogy „eltértek a témától”, talán… A vadász fejében több eshetőség is átfutott, így finoman tette csak hozzá – Azért remélem nem fog csalódni a konferenciában, elvégre ez a szívsebészetről szól. – Ahogyan a ragadozó lesi a prédáját, azzal az elégtétellel és hatalom érzésével pillantott William a lányra. Tetszett neki a játék, és ha a lány nem rontja el, ő biztosan nem fogja.

A pincértől végül White vette el a poharakat, az egyiket letette a boszorkány elé az asztalra. Ha voltak is apró kétségei, azokat mind eloszlatta a lány, előző alakításához képest ez az indok nagyon gyenge és átlátszó volt.
– Természetesen – szólt a vadász, válaszolván a lány kérésére. Tekintetét a másikéba fúrta, mintha át akarna vele hatolni a boszorkány koponyáján, ahogyan a nagysebességű fúró teszi egy idegsebész kezében.