A borkereskedelemnek a temérdek ízletes bor, s a kellemes hangulatú pincék mellett megvolt a maga nem kívánatos vonzata is. Olykor – az eladás érdekében – apánk úgy tartotta jónak, ha törzsvendégeit, s leendő kuncsaftjait házhoz hívja, sajt tállal kínálja, kicsit smúzol nekik, elszónokol egy-két görög ódát, mely szorosan kapcsolódhat az akkori bortermeléshez, majd kezet ráz velük, s lehetőség szerint rájuk tukmálja a családunk védjegyével címzett bort.
S miért is ne lett volna szokás, hogy az efféle napokon nekünk, családnak kötelezően otthon kellett feszíteni díszes pompában?
Ez volt a nagy harci helyzet, s mi otthon dekkoltunk, hogy a vendég érezze, a jó bor mellé remek társaság is dukál. S míg apám élvezte ezeket az esteket, a bátyáim összekötötték a kellemest a hasznossal, negyvenes nőknek akasztották be a csalit.
Talán egyedül én jártam abban a cipőben, hogy mérhetetlenül untam ezeket az esteket, s számomra nem maradt más, mint az iphone biztosította, szórakoztató játékok, s egy-két pohár, jó minőségű, száraz vörösbor.
A mai estén is kiszemeltem magamnak egy tökéletes kis sarkot, s kényelmesen döntöttem hátsómat az egyik faragott hordónak, távol a francia szavakkal dobálózó szakértőktől, akik hosszú orrukat egyszerre lógatták bele a kezükben tartott pohárban kavargó, agyonlötykölt mámorba.
A sors furcsa fintora, hogy Cillian Sheridan-t nem kötötték le a különféle érlelési módszerekről szóló történetek, s helyette inkább az én társaságom után ácsingózott.
Egész pontosan belemászott az aurámba, és észre sem vette, hogy mennyire zavar.
Ott állt előttem, alig néhány centiméterre, s bárgyú vigyorral vizslatta az arcomat. Egy alkalommal felpillantottam rá, azután inkább gyorsan visszasiklott tekintetem a telefon kijelzőjén rohangáló pickmanekre, s igyekeztem tudomást sem venni Sheridanról.
- Egy ilyen szép lány nem unatkozhat itt egész este. Gondolom, unalmas már a borokról hallanod. – Kérdezte komoly érdeklődéssel, s tovább méricskélt, mintha húsáruboltba ment volna le egy adag bélszínért. Ó egek, most ezt komolyan végig kell hallgatnom? Hol van a felmentő sereg?
Körbekémleltem a teremben, pillantásommal keresve Aident, de sehol sem láttam a bratyómat, aki általában kimentett az efféle helyzetekből. Ha előkerül, egész biztos , hogy megfojtom.
- Aha, rettentően…- Rá sem pillantottam válaszadás közben, s igyekeztem komolyan koncentrálni a játékra, hogy Sheridan végre észrevegye magát, s rádöbbenjen arra, nálam nincsen semmi esélye. Ő azonban nem hagyta ezt annyiban, s még komolyabb érdeklődést mutatott irányomba.
- Mit játszol? Pokemon? – Kíváncsi mosollyal támaszkodott meg a hordómon, közvetlenül a hátsóm mögött, s szemtelen mosollyal hajolt közelebb, hogy ráleshessen a telefonom képernyőjére. Csak most bántam igazán, hogy nem pucér pasik képeit nézegettem, még azok is jobban izgattak volna, mint Cilinder unalmas próbálkozása.
- Nem, ez itt a tűnj el, mert unalmas vagy 3., ismered? – Szemtelen, vagy inkább gúnyos vigyort villantottam felé, s talán úgy viselkedtem, mint egy tizenhat éves tini, de azt hiszem, még nem nőtt be egészen a fejem lágya, s lekoptatásban sosem voltam udvarias forma.
- Nem, de csípem az ilyen szemtelen csajokat. Tudod, én már jó néhány éve vadászom, egész közel vagyok már ahhoz, hogy mester legyek. A madarak pedig úgy csiripelték, hogy Te még nem voltál terepen. Lehetnék akár a mentorod is. – Elvigyorodva érintette meg ujjával a combomat, s bal lábára helyezve testsúlyát, továbbra is ott virított arcán az a pofátlan mosoly.
- Sheridan, minden vágyam, hogy Te légy a mentorom. – Negédes mosollyal fürkésztem íriszeit, s mielőtt még azt hitte, hogy elkaphat, mint röptében a legyet, gyorsan leugrottam a hordóról, hogy ott hagyjam főni a levében.
Lépteimmel becéloztam a kitöltött borok sokaságát, találomra felkaptam egyet közülük, majd nagy kortyokban nyeltem a vöröslő szőlőlevet, hogy az utána várt mámor feledtesse velem ezt az ostoba fajankót.
Cillian azonban utánam lépett, s a továbbiakban önmagát fényezve kezdett nekem hosszasan mesélni arról, hogy mennyi mindent is tanulhatnék tőle, mire csak a szemeimet forgattam, s mindenhová néztem, csak éppen Sheridanre nem. S ha ez még nem lett volna elég, elhívott vacsorázni.
Ajkaimat összepréselve, arrogánsan pillantottam végig a mellettem ácsorgó férfin, s minden porcikámmal azt kívántam kinyilatkoztatni felé, hogy utálom.
Szerencsémre, apám éppen akkor ért oda mellénk, így megmentett attól, hogy pofátlanul vissza kelljen utasítanom Sheridant.
- Áh, Mr. O’Feney. Remek volt ez az este, én mindenképp élveztem. Minden jót, további jó éjszakát. – Kedvesen mosolygott apámra, aztán meg rám, s még volt pofája a hátamon is végig simítani búcsúzás gyanánt, amitől még a hideg is kirázott.
Fuldokoltam.
S csak az volt a szerencséje, hogy apám kérésére sarkon fordult, és megindult a kijárat felé.
- Oh, édes jó istenem. Mit tettem, hogy ezzel a Sheridannel ver a sors? Miért kellett őt is elhívnod? Tudod jól, hogy a családja úgyis vásárol, őt meg nem hiszem, hogy érdeklik a borok, mert egész este a nyomomban lihegett. Elviselhetetlen volt, soha többé ne hozd ide. Egyszerűen irritál…– Jegyeztem meg, megforgatva a szemeimet, miközben elsüllyesztettem táskámban a telefonomat, s apa karjába fűztem az enyémet.
- Mesélj, milyen sikert aratott az idei bor? Láthatóan nagyon élvezted a társaságot és sok érdeklődőt. Egyébként, ha már itt tartunk, nem tudod, ki az a szőke nő? – Utaltam a pár hölgytagjára, aki a távolban láthatóan igazán felüdült a bátyám mosolyától. S ha apa elindult, akkor követtem Őt az étkező felé.
- Na, emlegetett szamár. Hol jártál egész este drága édes bátyám?- Egyik szemöldökömet felemelve vontam kérdőre Gale-t, mert még ő is jobb társaság lett volna, mint az az átkozott Cilinder.