William & Zephrine

Kiszállok a fekete Mercedesből. A fekete, míves, ezüst markolatú botom-, vagy sétapálcám társaságában, amire egyébiránt semmi szükségem sincs, és, amit alapvetően nem is hordok magammal. Soha. Sehova. Ennél már csak az volt megalázóbb – már, ami a büszkeségemet illeti -, amikor két, fehér bottal, bekötözött, begipszelt lábbal haladtam végig a Központ folyosóin. Vagy, amikor még nem gyógyultak be a sebhelyek a kezeimen, amikor mély vágás hege éktelenkedett alkaromon. És, mindközül a legmegalázóbb az az időszak volt, amikor a kórházban feküdtem. Mindenki jött azzal a tenyérbe mászó arccal, azzal a bicskanyitogató arckifejezéssel, azokkal a sajnálkozó mimikákkal és pillantásokkal. Én pedig csendesen fortyogtam magamban. Megfeszítettem az állkapcsomat. Emelt fővel, szikrázó lélektükrökkel néztem a látogatóim szemébe. Azzal a fölényes, magabiztos, nagyképű és öntelt mosollyal az ajkam szegletében.
Pedig legszívesebben ordítottam volna.
Gyűlöltem a magatehetetlenség érzését, amit belém sulykoltak a látogatóim, az orvosok és a nővérek, még akkor is, ha tudtam, hogy nem vagyok magatehetetlen. Sérülten sem. Friss varratokkal sem. Törött csontokkal sem.
A magányos perceimben, és óráimban sokszor eszembe jutott Charles. Már a St. Patrickba is együtt kerültünk be, együtt éltünk át minden lépést, együtt botladoztunk néha, együtt szereztük meg a jogosítványunkat, és társak voltunk. Társak, a végsőkig – legalábbis a múltkori esetig így volt. Soha nem gondoltam bele abba, hogy milyen lesz, ha Charles meghal, mert úgy véltem, én előbb fogok elpatkolni, amire, egyébiránt, rengeteg lehetőségem adódott, de idáig mindig sikerült kijátszanom a halált. Charlesnak nem. Igyekeztem, és minden múló nappal igyekszem minden apró részletre visszaemlékezni. Amikor magamhoz tértem, a tiltás ellenére rögtön el akartam mesélni valakinek, hogy mi és hogyan történt. Leírtam egy lapra. Olykor bevillantak emlékképek, apró mozaikdarabkák, lényeges-, és kevésbé lényeges apróságok és emlékfoszlányok.
Charles meghalt, és ez részben az én hibám – ezt mantrázom magamban néha. Túl vakmerő voltam, Charles intett rá, hogy meg kellene várni az erősítést, de én nem akartam, én, egymagam akartam learatni a babérokat, hogy utána csakis én sütkérezhessek a dicsőség glóriájának fényes pászmáiban a piedesztálon.
Most pedig egy eléggé magányos, keserű piedesztálon pózolok. A kis akciómnak gyorsan híre ment a vadászok körében, és mindennek, a történtek fényében, többféle pillantásban részesültem, mióta ’visszatértem’. Vannak, akik megvetéssel néznek rám, nyilván az önzőségem miatt. Vannak, akik félelemmel a tekintetükben. Vannak olyanok, akik vagy elfordítják a fejüket, elkapják a tekintetüket, lesütik a pillantásukat, a helyett, hogy rám nézzenek. Minden esetre érzem a bizalmatlanságot, amit kiváltok a társaimból. Már csak azért is, mert nem kaptam információt arról, hogy ezek-, és Charles halála után ki lesz az új társam. Minden bizonnyal senki sem jelentkezett önként, és valószínűleg, akit eléggé erőteljesnek és masszívnak gondoltak hozzám, visszadobta ezt a kecsegtető ajánlatot.
Szóval most dühös, ketrecbe zárt, sérült, kiszámíthatatlan bestiaként vonulok végig a Tanner Kúria folyosóin – egyenes gerinccel, felszegett fejjel, acélos pillantással, vasszigorba fagyott vonásokkal. A reakciók nem lepnek meg, senki sem mutat semmi újat. Néhányan biccentenek, vagy köszönnek, visszaköszönök, vagy az idősebb, a ranglétrán magasabban elhelyezkedő vadászoknak előre köszönök.
Úgy érzem magamat, mintha egy két lábon járó, radioaktív felhő volnék, mint egy madárszárnyra kapott hadüzenet, maga a puskaporos levegő, gyufa, mely a játszadozó kézre vár. Mint egy bomba, megkezdett detonációval. Járkáló szepszis. Sötét, baljós árny.
Én vagyok a kibaszott halál.
A vadászok orvosa, akihez már a rajtaütéssel egybekötött robbantgatásom óta járok, újabb heteket ír ki nekem. Gyakoroljak, járjak a lőtérre, a gyógytornászhoz, a pszichológushoz, segítsek be az újoncok kiképzésébe... megtagadom, hogy aláírjam a beleegyezésemet, és összeszedve a holmimat, a távozás mezejére lépek. Leszarom a botot, hónom alá csapom, és úgy távozok, sietős léptekkel. Igyekszem nem sántítani, még akkor is, ha úgy érzem, bármelyik pillanatban kifordulhat a bokám vagy a térdem, vagy elszakadhat egy-egy izomkötegem.
Nem adom meg ennek a sok faszarcúnak, hogy megtörve lássanak.
Mert megtörhetetlenné váltam.
Egy fejes rohan utánam, a nevemet kiabálja, de úgy teszek, mintha nem hallanám. Célirányosan haladok a főbejárat felé.
A jobb felkarom után kap, megállít, megkerül, elém áll. Kirántom az ujjai alkotta bilincsből a tagomat.
- NE érjen hozzám, és hagyjon menni – sziszegem a képébe, és vérlázítóan lenézően pillantok rá, és mérem végig. – Hah! De ne örüljön, mert holnap reggel visszajövök, és itt maradok, és végre olyat csinálok, aminek kibaszottul van értelme is – a hangomat nem emelem fel, de a közelünkben elhaladók hallhatják a párbeszédet. Érzelemmentesen és tényszerűen közlöm a nyilvánvalót, a hangomból kihallani az éles kis szikrák pattogását, a fenyegetés leheletnyi élét.
– Azt hittem – kriminális mosolyra rándul vérvörösre festett ajkam szeglete -, hogy az, hogy túléltem, hogy itt vagyok, biztosítja a mélyen tisztelt vezetőséget – gúnyosan köpöm ki az utolsó három szót – arról, hogy nem szabadulnak meg tőlem ilyen könnyen – sokatmondóan vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet.
Nemlegesen megingatja a fejét, és újra belekezd a kioktató stílusban előadott szövegébe, amit már olyan nagyon unok; a biztonságomról, az egészségügyi állapotomról, a mentális bizonytalanságomról, a társam haláláról, az új társam hiányáról, az öntörvényű, veszélyes természetemről, a vezetőség parancsáról.
Pofátlanul szakítom félbe.
- Tudom, bassza meg, ezt mind hallottam már – még mindig nem kiabálok, szemeimet forgatom. – De leszarom. Jól vagyok, egyedül is megleszek, amíg el nem simulnak a dolgok körülöttem – csakhogy soha nem fognak, és ezt mindketten tudjuk.

William & Zephrine

Soha nem voltam egyszerű eset. Már kislányként sem. Amikor a Vadász Ligához kerültem, az akkori kiképzőtisztem egy nő volt. Bármilyen jól is titkolta, valahol a saját lányát látta bennem – az élőt, a holtat, a soha meg nem születettet, ki tudja. Volt rá precedens, hogy figyelmeztette a kicsi Zephrinet, hogy ne fusson olyan gyorsan, nézzen a lába elé, ne másszon olyan magasra, de kicsi Zephrine roppantul gyorsan futott, soha nem nézett a lába elé, máskülönben, ha így tesz, elvesztheti szemei elől az áldozatát – ami ugyan akkor még csak egy képzeletbeli célpont volt – és mindig magasabbra vágyott. Így kis Zephrine mindig elesett, mindig leesett, mindig megütötte magát, lehorzsolta a bőrét, vér serkent a húsából, eltörte valamijét. És mindig felállt a földről.
Már egy ideje egyedül vagyok a világon, az egész, kibaszott világ ellen egyedül vagyok. Mindig is egyedül voltam, hiába voltak vadász társaim a közelemben, hiába volt Charlie a társam. Elvadultam, elacélosodott a szívem, megkeményedett a lelkem. Soha, senkiben sem bíztam, egy fikarcnyit sem. Még Charlieban sem tudtam megbízni teljes mértékben. Néha úgy éreztem, hogy az óvatosságával csak hátráltat, hogy képtelen tartani velem a lépést, mert túlságosan megfontolt, talán aggodalmaskodó. Ezért mindig lehagytam, mindig minimum két lépéssel előtte haladtam, ő pedig védte a hátamat.
Ahogy teltek az évek, és az évtizedek, én egyre csak vehemensebb, vadabb, durvább, erőszakosabb és kegyetlenebb lettem. Újabb és újabb, egyre embertelenebb és kíméletlenebb módszert sajátítottam el, és fejlesztettem ki magam. Természetesen azért, hogy megtizedeljem, hovatovább, megsemmisítsem a természetfelettit. És, ha nem is én, hát az újabb generáció. Van egy bizonyos, jellegzetes stílusom – mind a gyilkolás terén, mind a vallatás, a kínzás terén -, ami csak az enyém, ami csak az én kezem munkája lehet, senki másé.
Ez az én örökségem. Ez az, amit majd át fogok adni annak a maréknyi kiválasztottnak, akiket én szelektálok majd ki az ifjonc vadászok közül, hogy átadjam nekik mindazt, ami én vagyok. A gyilkolás művészetét.
De egyelőre nem vagyok adakozós kedvemben. Később sem leszek, még, mielőtt menesztenek majd. Akkor is csak azért fogom továbbadni a tudásomat, és hagyni, hogy a fiatalok elsajátítsák a stílusomat, hogy tovább vigyék-, és folytassák azt, amit én elkezdtem, és lehetőleg befejezzék.
Viszont ez nem az a nap.
Mert ez a mai az újabb kontroll napja.
Szemérmetlenül veszem le a vizsgálóban a fekete, magas sarkú bokacsizma után a szintén fekete farmeromat, és a fekete blúzt is, egyik apró gombot, a másik után kibújtatva kis zárjából. Nyíltan nézek végig kidolgozott, edzett testemen az egészalakos tükörben, ami a falra van akasztva, miközben az orvos a friss sebeket, hegeket és varratokat vizsgálja. A múlt sebei. Az eset előttről is vannak itt jelek, amik arra emlékeztetnek, hogy bár már meg kellett volna halnom, még mindig élek. Egy vágás itt, egy heg amott. A testem harcok és háborúk térképe. Emlékek. Vereségek, győzelmek, veszteségek, vér, szenvedés, kínzás, gyötrelem. A sajátomé, és másoké.
Itt, ez a vágás a combomon, egy alakváltó okozta. Amott, a hátamon, az egy boszorkány műve. Itt, az ajkam bal szélén pedig egy vadász edzés származéka. És az új sebek, a még vérzők, a még fájók.
Aztán a fájdalom egy szempillantás alatt tovatűnik, helyét pedig átveszi a féktelen, megzabolázhatatlan düh. Pillanatok alatt, egy szívdobbanásnyi idő alatt önt el, süppedek el az érzésben. Hagyom, hogy teljesen átvegye a hatalmat fölöttem a fékezhetetlen harag, és, mintegy vulkánként hagyom, hogy elő is törjön belőlem.
Nem írok alá semmit, ha tetszik ennek a sok fehér ruhás-, és öltönyös faszarcúnak, ha nem, én holnaptól munkába állok. Pont.
Magas sarkúim hevesen és gyorsan kopognak a márványlapokon, mint, amikor az eső harci dobok ütemére veri az ablakot vagy a párkányt. A szívem ugyanezen dobok ritmusára dübörög bordáim alkotta ketrecében, feszül neki a csontok alkotta börtön falainak, bestia módjára vergődik e zárkában.
Pont, mint én. Annak tudatában, hogy holnap már újra a csatamezőn leszek, újra felöltöm a vadászathoz viselt védőfelszerelést és a ruháimat, valamelyest megnyugodhatnék, ám nem teszem, hiszen tisztában vagyok vele, hogy mindannak, amit tettem, és mindannak, amit most nem tettem, illetve mondtam, annak meg lesz a böjtje. Előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de minden bizonyossággal. Ez nyugtalanít, és egyszerre tölt el feszült izgalommal és várakozással. Érzem, ahogyan az adrenalin és a düh elegye mámorítóan, magával ragadóan terjeng a véremben, az egész testemben érzem, a csontjaimban, az idegeimben, a kibaszott sejtjeimben.
Matthew Green ér utol, ragadja meg karomat, és állja utamat. Nem próbálok kitérni előle, metszőn a szemébe nézek, és állom pillantását. Vitatkozom vele, nem éppen fojtott hangon, de nem kiabálok. Sziszegek.
Már éppen befejezem, Green nyitja a száját, veszem a következő nagy levegőt. Green tekintetében látom, hogy érzi a közeledő vihar puskaporos levegőjét, az apró szikrákat a levegőben, azt a sok energiát és szenvedélyt, ami a bőrömnek feszül.
És, még mielőtt bármi is történhetne, a vihar várat magára.
Blazírt képpel nézek a férfire, egyelőre csak borostyán fényben izzó tekintetemet vonom rá. Majd felé fordítom arcomat.
William White híres-hírhedt Mestervadász. Az egyik legjobbként van számon tartva. Számtalanszor láttam már, ilyen-olyan eseményen, és természetesen én is hallottam mindarról, amit tett hosszú-hosszú pályafutása alatt, melynek még koránt sincs vége.
Most pedig úgy viselkedik, mint egy villámhárító, mely arra hivatott, hogy ezt a sok feszültséget magába szívva elvezesse, és elcsendesítse a kedélyeket a pusztító elemek között.
Míg a Mestervadász beszél, addig én őt figyelem. A profilját. A lélektükrei érdekes, tompa étcsokoládé színét figyelem. Jobb fényviszonyok mellett bizonyára élettel telibb. Méregetem, miközben Greennek intézi szavait, amik rólam szólnak, és félig nekem szólnak.
Jelentőségteljesen nézek Greenre, amikor elhaladunk mellette, pislogás nélkül, farkasszemet nézve a felettesemmel.
Szavaira, kérésére kurtán bólintok, felém nyújtott karjába karolok, és felveszem az általa diktált tempót.
Hagyom, hogy vezessen, egészen a könyvtárig, a fotelekig. Feltűnik, hogy mozgása mintha... más lenne. Láttam már erőteljesebb időszakában is. Láttam már gyakorlás közben, régebben is. Biztos vagyok benne, hogy a férfi jó abban, amit csinál, sőt, több, mint jó. Életveszélyes.
- Eléggé sok mindent kér tőlem, Mr. White. Miért? – duruzsolom, kissé metszőn, de végül is, hanyag eleganciával a karosszékbe ereszkedem. A botot a karfának támasztom, a kevésbé fájó lábamon átvetem a másikat. Kezeimet könnyeden fektetem az ölembe, ujjaimat összekulcsolva.
Már éppen megkérdezném, hogy tulajdonképpen miért hívott ide, hiszen gyanítom, nincs semmiféle O’Neill boszorkány, sem profilozó munka, sem semmi... türelmetlenül kapom fel fejemet, emelem meg államat, úgy nézek a férfire, és szóra nyitom vérvörös ajkaimat.
De megelőz. És ugyanazzal jön, amivel eddig mindenki, aki olyan kurva okosnak gondolja magát, de valójában semmit sem tudnak az életről.
Szemeimet forgatom, arcomon egy izom rándul.
- Elégszer hallottam ezt-, és ehhez módfelett hasonló dolgokat... ettől nem kevésbé fogok azért küzdeni, hogy visszakerüljek terepre – gyalázatosan elszánt félmosolyra vonom ajkaimat. Mert, hát ez az életem. Ha ezt is elveszítem, mint szinte minden mást az életben, nem marad számomra semmi. Most van egy célom. Van egy életem. És nem hagyom, hogy az asztal mögé, a papírokhoz ültessenek, sem azt, hogy a vadászkarrieremet derékba törjék.
- Gondolom az orvosom felhívta, hogy nem vagyok hajlandó újabb kezelési időre vonatkozó nyomtatványt aláírni. Nem szorulok további kezelésekre – hanyagul vonom meg a vállamat, fonom karba kezeimet, dőlök hátra ültemben, és nem eresztem a férfi pillantását. – Továbbá, bizonyára Ön is hallott a csúfos kudarcnak titulált vadászatomról – ami szerintem csak részben kudarc, szerintük viszont az egész akció halálra volt ítélve, és kisebb csoda, hogy én sem vesztem oda, Chalresszal együtt. – Ez is szúrja a vezetőség szemét. Többek között – újabb vállrándítás. Ez, és a létezésem, a puszta lényem.

William & Zephrine

Ambivalens érzések elegye tölti meg sötéten dobbanó szívemet.
Egyrészt, rendkívül bosszant a szituáció. Ez a két, beképzelt fasz. Az egyik – Matthew Green - engem baszogat a rohadt orvosi papírokkal, meg az ilyen-olyan egészségügyi állapotommal, a másik – William White – meg beleavatkozik, hovatovább, beleszól az én ügyembe. Nem hagy szóhoz jutni, nem hagyja, hogy megvédjem-, kiálljak-, harcoljak az igazamért, míg Mr. Green be nem látja, hogy mindenkinek az lenne (és az is lesz, mert, hát mindig elérem-, mindig megkapom azt, amit akarok) a legjobb, ha visszaengedne oda, ahol a helyem van. A terepre. A miriádnyi, mocskos féreg elébe, hogy egytől-egyig kivégezzem őket, és különböző testrészeikkel dekoráljam ki az irodámat.
Mr. White pedig... arrogáns, beképzelt, hím soviniszta bestia. Módfelett idegesít a gondolat, hogy azt hiszi, szükségem van a segítségére – még, ha esetleg valóban a férfi is mentett meg attól, hogy ne dobjanak ki, még mielőtt annyit mondhatnék, vadászengedély.
Úgy vezet el Mr. White, mintha nem volnék egyéb, semmint egy láncra vert fenevad. Szinte hallottam, ahogyan kattant a zár, és már-már érzem a csuklóimon és a bokáimon a bilincsek súlyát. Úgy érzem magamat, mintha nem lennék sem több, sem egyéb, semmint egy veszett kutya. A férfi karja, amibe én karolok bele, olyan, mint egy fojtó hurok, mely most élesen a bőrömbe vág. Látszólag engedelmesen, de mindenképpen csendesen haladok a férfi mellett.
Míg a könyvtárba nem érünk, folyamatosan azon kattogok, hogy William vajon miért tette ezt? Miért éri meg neki belefolyni egy mezei vadász konfliktusába az egyik felettesével? Miért éri ez meg neki? Mert, talán valahol megérteném, ha barátok lennénk, de köszönő viszonyban is alig vagyunk. Soha nem beszéltünk. Én ismerem Őt, látásból, tudom, hogy kicsoda Ő, hogy miket hajtott végre, és, mint mester vadászt, tisztelem is. De nem ismerem William White-ot, a férfit, az embert, a szívet és a lelket. És William White sem ismer engem. Nyilván nem. Bizonyára csak a futótűzként terjedő, több sebből vérző érvágásom híre jutott el hozzá is. Aztán ez alapján megítél... valahogyan. Felelőtlennek, hanyagnak, öngyilkos hajlamúnak, nemtörődömnek. Egyszerűen veszélyesnek. Vagy szimplán őrültnek.
De mondok valamit: ez mind én vagyok. Acélból, vasból, tűzből női alakká formált káosz.
Gondolom, sokan úgy vélik, hogy nem vagyok igazi vadásznak való. Ez, a legutóbbi eset pedig csak megerősítette e személyeket ebben a hitükben. Legszívesebben felnyitnám a nagyságos William White koponyáját, hogy belenézhessek, és megtudjam, ő mit gondol rólam. Tudom, hogy más vagyok, mint a legtöbb itt dolgozó vadász. Tudom, hogy valamelyest elvetemültebb vagyok. Nem vallom magamat gonosznak. Egyszerűen erős a kötelességtudatom, monumentális méreteket ölt az elhivatottságom, pofátlanul büszke és beképzelt vagyok, továbbá, úgy vélem, az igazi anyám, és az apám emlékének így lehetek csak őre. Hiszen, ha szemet hunynék a tény felett, hogy megölték őket, hogy az a mocskos boszorkány szuka, és a sleppje gerinctelenül kivégezték a szüleimet, méltatlan volnék a nevemre. Egyszerűen nem érdemelném meg ezt az életet, amit tőlük kaptam.
Talán megtisztelve kellene éreznem magamat amiatt, hogy a férfi mellett, hovatovább, kart-karba öltve haladok végig a folyosón vele, de nem érzek semmiféle magasztost. Ő is ugyanolyan ember, mint én, vagy bárki más. Hm. Igazság szerint sokkal inkább kaján örömmel tölt el a tudat, hogy a szembe jövők miként méregetnek bennünket. Minden bizonnyal nem megszokott látványt nyújthatunk, ebben a már-már meghittnek is nevezhető kontaktusban. Williamnek is van egyfajta hírneve. Ő hideg, kimért, pontos – tökéletes. Rólam ez nem mondható el. Most mégis úgy lépek mellette, mintha én is éppen ilyen finom kékvérű volnék, mint Ő, és, mintha Ő is éppen annyi érzelemmel rendelkezne, mint bárki. Az utóbbi tény talán így van, talán igaz, mert, hát mind rendelkezünk az emóciók széles skálájával. Az más kérdés, hogy ki, mennyire rejti el ezeket, az pedig megint egy más lapra tartozik, hogy ki, mely érzelmeinek enged utat.
Nekem nem maradt más, csak a harag – és minden, ami ehhez köthető: gyűlölet, megvetés, düh. Csak mi vagyunk: a harag és én.
Emelt fővel nézek fel a férfire, félig lesütött pillákkal. Másnak, más embernek talán lehetetlen volna ültében lenézni egy fölé magasodóra, de nekem ez a fölényes gőgösség a véremben van.
Válaszára felvonom egyik szép ívű szemöldökömet.
- Egy modern, huszonegyedik századi lovag... nocsak, a gentlemanek korszaka mégsem áldozott le? – kaján kis vigyorra rándul ajkam szeglete. A kérdés költői, választ nyilván nem várok rá. Nem köszönöm meg, sem verbálisan, sem nonverbálisan, hiszen magam is el tudtam volna intézni Greent. Ha máshogyan nem, teljesen bevonják az engedélyemet, amire az én replikám a felmondás lett volna, véglegesen eltakarodtam volna a Tanner Kúriából, és a szabályokat áthágva és megszegve, rögös, sötét és nagyon is tiltott utakon járva, magam vadásztam volna a természetfelettire. Önerőből, önköltségből. Nyilvánvalóan a távozásom előtt még behúztam volna Greennek egyet. Búcsúzóul. With love.
Szemöldökömet összevonva, blazírt képpel nézek a férfire.
- Még csak most kezdem... – a válasz természetesen metaforikus, hiszen a beszédet, a beszámolót befejeztem, nem kívánom bő lére ereszteni a dolgot. Ugyanakkor a lázadásom, mely szikra a szélben, a lőport keresi szüntelen. Ergo, garantálni tudnám, hogy még a héten visszakapom az engedélyemet.
- Ne nevezzen ostobának – szakítom félbe, vágok szavába, vagy beszélek vele párhuzamosan. Hangom metsző. Aztán rögtön meglep a férfi következő kijelentése. Gyönyörűnek, William előtt, még soha nem titulálta senki sem a művemet, a legutóbbi akciómat. Még én sem.
Ettől eltekintve úgy érzem, hogy a férfi azt hiszi, hogy egy hülye picsához beszél.
- Már megbocsásson, bár, az sem zavar, ha nem teszi, de miért avatkozik bele ebbe az egészbe, az ügyembe? Nem ismer, fogalma sincs arról, hogy ki vagyok, vagy, hogy mire vagyok képes. Kurvára elegem van belőle, hogy mindenki meg akarja mondani, hogy mit csinálok rosszul – mosolyogva beszélek, hangom karcos a bennem fortyogó düh parazsas pattogásától. – Tudom, persze, hogy tudom, hogy ki Ön! A csodálatos William White. Hogyne tudnám? Mindenki tudja. Mert, ugyebár, Ön tökéletes, nem igaz? Nyilván az. Szóval, elvileg, jogosan oktat ki, és ezt valahol értékelem, hiszen legalább Ön nem az íróasztal mögül szól bele a dolgomba. De nem kértem sem a segítségét, sem a tanácsait, sem semmit – megrándítom a vállamat. – Elvégre, annak is volna előnye, ha megszabadulnának tőlem, nem igaz? – mert, hát én is hallottam a törvényen kívüli vadászokról. És valahol rohadtul vonz az ő világuk, egyenesen irigy vagyok a szabadságukra, ami nekem nem adatott meg, hiszen a Liga fejesei és nagy kutyái igyekeznek korlátok közé kényszeríteni, láncokra verve, rövid pórázon tartani. És nekem ez cseppet sem tetszik. Az a kéjes örömmámor, ami a vadászatok során elönti a szívemet és a lelkemet, az adrenalin, mely a véremben dübörög, az extázis, ami minden alkalommal körülölel, mind pillanatnyi öröm csupán. Itt ugyanis megfosztanak mindettől. Akkor is megfosztanak tőle, ha nem hibázok, ha csupán nagyobb káoszt teremtek, mint bárki.
Erről nem számolok be Williamnek, hiszen nem tartozik rá, és nem ismerem – meglehet, hogy azonnal rohanna Greenhez, vagy az ő főnökeihez. Ez a szabadság, a törvényen kívüliek élete egyelőre csupán kéjes vágyként lobog bennem. Vannak döntések, amiket én sem indulatból hozok meg.
Talán mégsem vagyok teljesen őrült.
Vagy gyáva vagyok meglépni ezt a lépést. Az nem lehet. Nem vagyok gyáva, ugye?