Fortune favors the brave

William White szokásához híven az első napsugarak megjelenése előtt ébredt fel. Hosszú percekig csak feküdt mozdulatlanul a hátán; a hatalmas antik ágyon kicsinek és elveszettnek tűnt az egyébként magas, szálkás férfi.

Hosszú ideje nem álmodott már John Wales haláláról, meglepettsége – miért pont most? – felülkerekedett az emlékek okozta iszonyatán. Általában feleségéről és lányáról álmodott; szinte minden éjjel újra átélte a pillanatot, amikor családja földi maradványát és a falra írt feliratot megtalálta; minden alkalommal ugyanolyan szörnyű volt, mint legelőször. Ugyan William sokáig bízott abban, hogy az idővel könnyebb lesz álmaiban újra meg újra besétálni a vérrel festett szobába, hatalmasat tévedett.

Azon ritka alkalmakkor, mikor nem élete legrosszabb estéjét kellett újraélnie, tudatalattija a többi, hasonlóan tragikus pillanatokból állított össze számára egy lélegzetelállító montázst. William egykori mentora, John Wales egy boszorkány által halt meg. Akkoriban a vadász még nem ismerte későbbi feleségét, tanára és egyben legjobb barátja halálát még akkor este megbosszulta. Tisztán emlékezett a mámoros pillanatra, amikor belemártotta pengéjét a boszorkány szívébe, majd az azt követő reménytelenség elsöprő érzésére: minden hiábavaló volt, ezzel John nem támad fel. William sosem volt érzékeny fajta, de akkor minden szégyen nélkül sírt kisfiú módjára halott barátja kihűlő teste mellett.

John elvesztése hatalmas lecke volt számára, és ugyan évek hosszú munkája alatt előnyére tudta fordítani azt; William sok mindent megadott volna, hogyha mostani énje eltölthet egyetlen órát egykori mentora társaságában. Biztos volt benne, hogy a férfi tudná a választ azonnal minden olyan kétségére, melyet igazából magának sem mert még pontosan megfogalmazni.

A vadász miután megengedett magának öt percet a Johnnal kapcsolatos emlékeiben elmerülve, múltját maga mögött hagyva, tiszta fejjel kelt ki az ágyból. Szokásos reggeli edzését követően mahagóni íróasztalánál ülve dolgozott – kivételesen – a halandók között betöltött munkája kapcsán, amikor halk jelzés hallatszott az egyik fiókból.

A vadász kezébe vette a birtok kapujánál található kamerához kötött készüléket, majd egy pillantást vetve csak a képre, az ajtó irányába indult ruganyos léptekkel. A kis kastély egyik kiszögelésének oldalsó ablakából figyelte észrevehetetlenül, ahogyan a fekete Volkswagen behajt a hosszú bekötőúton, majd leparkol a ház előtt.

Határozott, céltudatosnak tűnő fiatal nő szállt ki a Golfból, majd indult meg az ajtó felé. William – pontosan ismerve a lépcsőn megteendő- és az ablak-ajtó távolságot, lassú léptekkel haladt a bejárat felé. A kopogást követő második másodpercben nyitott ajtót, pontosan úgy, ahogyan azt szerette volna. A kissé túl korai köszönés meglepte, bár valahol örömmel töltötte el. Első ránézés alapján egy fiatal vadász állt a lábtörlőjén, az a fiatal vadász, akit nem fog tanítani sosem. A Liga vezetői kaptak az alkalmon, hogyha akadt egy-egy elég vállalkozó szellemű, fejlődni vágyó fiatal, ilyenkor mindig körbehízelegték White-ot a tanítás kérdésével. Immáron tizenhét éve mindig ugyanaz – a nem – volt William válasza, azonban eddig mindig mindenki annyiban hagyta a dolgot.

William tökéletesen leplezett meglepettséggel tárta szélesre az ajtót a lány előtt. Ugyan jó volt az arc és névmemóriája, eddig nem találkoztak, illetve a Ligabeli fejes, aki felkereste, sem említette, kivel kellene foglalkoznia. Mindketten tudták, hogy ez teljesen felesleges. Ugyan egy percig sem fordult meg a vadász fejében, hogy ad egy tényleges esélyt a lánynak, annak bátorsága és elszántsága mindenképpen elismerésre méltó volt.

– Jó napot, Ms… – nézett kérdőn William a vadászra, várva annak bemutatkozását. – Mivel tudja a nevem és hogy hol lakom, így feltételezem nem véletlenül kopogott az ajtómon. Kérem, fáradjon beljebb! – A szenvtelenség és udvariasság álarca mögé rejtőzve William hátrébb lépett, majd ha a fiatal nő belépett, becsukta az ajtót.

Makulátlan öltönyével a kastély berendezésének hangulatába simulva, William a nyitott dolgozószobájában látható bőrfotelek irányába mutatott. Miután a sötétre lakkozott parkettájú, könyvespolcokkal telerakott szobában a vadászlány helyet foglalt, White újabb kérdést intézett hozzá:
– Megkínálhatom valamivel? – Ugyan nemleges válaszra számított, ez nem érződött ki hangjából. Ha a fiatal nő kért valamit, akkor ezt követően, egyébként a kérdés elhangzása után William helyet foglalt a másik bőrfotelben. Egymással szemben ültek, a mestervadász hideg barna tekintetét a lányra vetette. Pár másodpercig nem szólt, majd a modortalanság határához közeledve feltette a vadász által valószínűleg vágyva várt kérdést:
– Miben lehetek hasznára?

Fortune favors the brave

William White kezében az ajtókilincset tartotta, miközben köszönt a lábtörlőjén álló lánynak. Nem tudta nem észrevenni, ahogyan a vadászlány igyekszik végigmérni őt, magában jót derült a dolgon. Ms. Dolohov jól cselekedett, de rossz módon – egy vadász számára a környezetével, az őt körülvevő emberekkel való tisztánlátás elsődleges volt, azonban nem ártott volna úgy felmérni a helyzetet, hogy közben más ne vegye észre.

William beengedte a Dolohov lányt, majd a dolgozószobája felé terelte; a vadászruhába öltözött fiatal nő tátva maradt szája némi rosszallással töltötte el a mestervadászt. Nem értette, hogy mi dolga lehetne a Liga vezetősége szerint egy olyan fiatallal, aki ugyan képes erőt venni magán és rendelkezik annyi bátorsággal, hogy idejöjjön, de közben képtelen az antik ház által kiváltott érzéseit elrejteni.

Miután hellyel kínálta, a vadász korábbi tippjét megcáfolva a lány kért egy pohár vizet.
– Azonnal – szólt a férfi szenvtelenül, majd alig egy perc elteltével visszatért egy hosszúkás pohárral, benne a kért hideg vízzel, egy citromkarikával és egy csipetnyi mentával. – Egészségére! – adta a Dolohov lány kezébe, majd leült vele szembe.

William kivárt, élvezte a szobát lassan betöltő feszültséget. Nem szerette volna kellemetlen helyzetbe hozni a lányt, de képtelen volt megállni, hogy ne tegye próbára. Úgy, hogyha valaki megbukott, sokkal könnyebb volt nemet mondania neki, könnyebben talált magának indokot, hogy miért nem segít – bár öncélú érdekeit nem szívesen vallotta be magának. Végül mikor már lassan felrobbanni készült az öreg ház csendjében a köztük lévő levegő, William feltette a kérdést, melyre a vele szemben ülő valószínűleg már nagyon várt.

Míg a vadászlány beszélt, William egyszerűen hallgatott; kényelmesen hátradőlve, egyik hosszú lábát a másikon keresztbe vetve várta, hogy a lány megmagyarázza első kijelentését. Mikor befejezte a beszédet, a mestervadász mindössze fejét billentette egy kicsit félre. Valahol élvezte, hogy jelenléte és puszta létezése is mennyire zavarja a vele szemben ülőt, de valójában már értette a Dolohov lány problémáját, és annak tudta nélkül megoldásfélét kínált rá – még ha ehhez nem is a legegyenesebb út vezetett.

– Azt hiszem, el kell, hogy szomorítsam Önt, Ms. Dolohov – kezdte. Szavainak hatására várt egy picit, majd továbbra is nyugodtan hátradőlve folytatta. – Az Ön problémája két okból következhet, azonban egyikre sem én vagyok a megoldás. Volt elég bátor, hogy ne elégedjen meg a vezetőség nemleges válaszával, hogy idejöjjön azzal a tudattal, hogy az én számból is valószínűleg ezt fogja majd hallani. Ez példaértékű. Környezetének teljes tudatában van, ha jól gondolom megpróbált engem is bekategorizálni, megfejteni, ha úgy tetszik. Ugyan nem járt sikerrel, átlépett a problémán, ezt újfent helyesen tette. Azonban akármennyire is izgatott, jobban kellene arra törekednie, hogy testbeszéde ne árulja el Önt. Ez mondhatni…. udvariatlanság. Amennyiben problémájának forrása az általam említett első dolog, úgy örülhet: a gondja nem több elméjének gátjainál. A vezetőség nem ajánl akárkit nekem tanítványként; az eddig látottak alapján csupán csiszolnia kell a stílusán. – William szünetet tartott, kivárt egy kicsit, hátha szeretne a lány közbeszólni. Remélte, hogy ez nem így lesz, hogy az elhangzottak révén képes lesz uralkodni magán.

– Azonban könnyen lehet, hogy teljesen máshol keresendő a probléma gyökere. Hiába ügyes, hiába csinál mindent egészen jól, hogyha közben nem tudja, hogy mit miért tesz. Ha jól gondolom, az indokokkal gyűlik meg a baja. Egy pályát tévesztett vadász, aki csakis azért csinálja, mert már egyszer elindult ezen az úton… Pontosan olyan veszélyes, mint egy pályát tévesztett orvos, aki egy idő után unalomból végzi dolgát, és véletlen, figyelmetlenségből megöl valakit. – William szavai kemények voltak. Bár nem emelte fel a hangját, volt némi vészjósló durvaság benne. – Miért kell kiirtani a természetfelettit? – A kérdés költői volt, hangsúlyából érződött, hogy nem vár választ. – A legfontosabb, hogy nem kell, hanem lehet. Ha valaki vallásos… A természetfeletti Istenkáromlás, máris létezik indok. Ha azonban a hiten túlmutató okokat keresünk, érdemes a ténykehez visszatérnünk. Talán nem is természetfelettivel van a baj. Attól, hogy valaki tündérnek születik, esetleg alakváltónak… Ez nem jelenti azt, hogy nem élhet szebb és a világnak hasznosabb életet, mint egy egyszerű halandó. A probléma azzal van, hogy a legtöbb természetfeletti nem így tesz. Néhány amerikai államban még a mai napig halálbüntetéssel is sújthatják a vádlottat. A bűnöző, a gyilkos származhat akárhonnan. Olvassa el a Tanner Kúria könyvtárában pár rég elhunyt Mestervadász emlékiratát, képzelje maga elé a leírt eseményeket… És máris lesznek indokai. – William kis szünet után, egyszerűen fejezte be mondandóját. Örült, hogy talált egy indokot, miért ne tanítsa a lányt, azonban természeténél fogva nem bírta megállni, hogy pár jókor és megfelelően elmondott szóval ne segítse a segítségre szorulót.