Az elgyötört porhüvely erejét vesztve zuhant lábai elé a vallatóterem humanoid húscafattal teleszórt, vérrel festet padlóján. Élveteg vigyora nem teljesedett ki. Uralkodott önmagán, az arcizmokban gyökeredző szadizmus impulzív vágyán, s a testét kitöltő, eufóriába hajszoló, felemelő érzésen, amiért egy újabb boszorkánynak véraláfutásokkal öltöztetett valóját birtokolhatta úri kedve szerint. Jól ismerte az emberi test anatómiáját, mindazt, ami benne rejtezett, mit napvilágra lehetett kaparni belőle. Az impresszió, amint az éles kés acélozott, harcedzett pengéjét a húsba mélyesztette, kéj-mámorban fürdette agyát. Azonban még várnia kellett.

A földön elveszetten heverő, emberi lénynek problémásan nevezhető csonk könyörögve nyújtotta előre kézfejét, a töréstől duplájára dagadt ujjait kifeszítve, hogy elérje a férfi bőrcipőjének orrát.
Összemaszatolta, megmaradt lélekjelenlétével belemart.
– Mocskos kurva… összebaszod a cipőmet? Heh? Ki fogja letakarítani, ha tőből levágom ezt a kézfejedet is? A kettéhasított nyelvedről ömlő fertőző nyálnedvvel akarod tisztára fürdetni, te szemét boszorka?
A kiszolgáltatott nő összerezzent. Azt hitte, nincs mit veszíteni. Azt hitte, több fájdalmat nem kell átélnie a halál előtt.
A férfi elegáns szabású feketebőr lábbelije, mit reggel tisztán és makulátlanul húzott lábfejére, azonban kíméletlenül nehezedett rá a porcos végtag még érző négyzetcentimétereire. A boszorka sikolya kiverte a magas c-t, melybe a robosztus kúria minden méretre csiszolt kőtéglája beleremeghetett volna, ha a vallatótermek sikolyai és kínjai ellen nem szerelték volna fel a balszárny pincehelyiségeit masszív hangszigeteléssel. Így azonban csak a férfi fülkagylójában feszülő érzékeny membránon rezonált a hosszas tortúra utolsó méterein vonagló nő gyötrelmének hangja.
A boszorka belátta, többé nincs értelme kérnie. Nincs miért életben maradnia. Társadalmának tagjai többé nem fogadnák be, testének szilánkosra zúzott részeit a vadászok pártján álló mágus felismerhetetlenségig kínozta. Semmi nem maradt belőle, mit egykor nemzete büszkén gusztált. Világra szóló szépsége a múlté volt, s ki utoljára ebből még meríthetett, hogy küllemének varázsával legyen emlékezete tágasabb, az a fölötte álló Sabian Fraser volt.
– Felkészültél, ármányos boszorka?
A nő az idegrendszerét megbénító fájdalomtól, már régen nem uralta érzékszerveit. Az idegvégződések kisültek. A távolban a férfi motoszkált, farzsebéből vadászkést húzott elő, míg jobbjának ujjaival komótos elegancia hálójával vetekedőn gyűrte fel nadrágjának szárát. Az izmok megfeszültek a lábszáron, ahogy még nagyobb erőt fejtett ki, hogy mély, prudens vágást ejthessen.

A kőhelyiséget velőtrázó sikoly ébresztette fel évezredes álmából. A hosszú, inak közt elmerülő, csonttól sem visszariadó recés penge úgy mélyedt el a felszín alatt, mintha a reggelinél vajba mártották volna. Már nem a régi, dögszagtól bűzös hideg talapzatot karcolta a vágóeszköz tettre kész éle. Átfűrészelte a csontot.
A nő újabb sebből vérzett. Megszámlálhatatlan sérülés tarkította testének megmaradt felszínén. S erről a fölé guggoló átokfajzat biztosította.
Blazírt arcát izgalom rángatta, ahogy felerősödött a halál szele.
– Cavendish boszorka, igaz, kedvesem? Tudod, hogy mit látok? Az elenyésző értékkel bíró képességed nélkül is? Hogy meg fogsz dögleni. Tudod, mikor? Most…
A szűkölő nyüszítésnek kegyesen vetett véget, hogy megkímélje idegrendszerét az ismét felerősödő női üvöltéstől. Nem bírta már hallgatni. Klasszikus zenére vágyott, és a rohadt hosszú étkezőasztalára, a tengerkék bársonytámlás karosszékére, mely a huszonhat személynek ülőhelyet biztosító garnitúra házigazdájának helyén állt. Ma még vacsorázni akart, így a pokrócot, miben ideszállította a szobrászat művészetében amatőr tehetségével átszabott nőt, kiterítve a holttestre vetette.
Fölötte állt. Fölötte fiziológiai adottságaival, fölötte rangban, fölötte az élethez való ragaszkodásba vetett passziójával. Minden éjszaka, mikor feletteseinek parancsát végrehajtandón sajátos eszközével véget vetett egy boszorkány vagy mágus életének, eltöltötte a büszkeség, hogy a megfelelő személyeknek pártját fogta. Azokét, kiknek ideológiája némiképp meghasonlott övéhez. Nem akart volna egyik önön ürülékében és vérében megfulladónak sem helyében lenni, kikkel az elmúlt tizenkét év alatt végzett. Elégedettség töltötte el, s tudta, hogy nem gyötri majd álmatlanság. Parancsot teljesített, mely némiképp saját akarata is volt. A szadizmus és az igazság keresztútján ő és meggyőződése volt az első kilométerkő. Helyesen cselekedett. Mint az előző éjszakákon, mikor ugyanazzal a fiaskónyi megbánást sem tanúsító, hanyag eleganciát mímelő testtartással strázsált a holttest felett.
Hosszan maradt. Lemosta testének egészéről az idegen vért, s még búcsúszóul rúgott egyet a bomlásnak indult bordák közé, hogy megbizonyosodjon munkája megingathatatlan professzionálisságáról.
Leköpte.
Csak most jött rá, hogy a nyesedék, mit nyelvén trancsírozott, mit körbeforgatott széles állkapcsában ülő rendezett fogazatának sáncán, az a nő testéből kivált húsdarab volt, nem pedig az ebéd marhaín-maradéka.

A nehéz faajtót könnyedén húzta be maga után, hogy végre maga mögött hagyja a Tanner-kúria balszárnyának alagsorát. Vágyta a háromszáz csigalépcsőt, mi az irodájáig tekergett egy kígyótestének ruganyosságát meghazudtoló irányával és alakjával. Vágyta a whisky ízét, a cigaretta puha létét ajkai közén. Vágyta a friss levegőt, a sűrű éjszakai sötétségbe szitáló pára permetjét.
Órák óta nem látott semmit a külvilágból, s most elbódította az epekedés, mit a szabadságot jelentő természet iránt érzett. A lépcsőn fölfelé haladva, figyelme nem lankadt, nem úgy, mint az előtte peckes magabízással rohanó ostoba ifjaké, akik igyekezték kettesével szedni a fokokat.
Megbotlottak. Saját lábukban.
Akaratlanul is átjárták a Cavendish-boszorkány képességei, s gerince ívbe feszült, amint elérte a kiszámítható látomás. Megmerevedett. Mikor a két porbafingó nagyképű kölyök közül a testesebbik hátravágódott, majd gubacsba fonódó teste lefelé kezdett pattogni a lépcsőn, már tudta, hogyha hagyja a sor végéig érni, holnap temetésre lesz hivatalos, mint a balfékek oktatója. Esze ágában nem volt feketében ágálni egy sírgödör mellett, a délelőtti órákon pedig szigorú, bocsánatot nem érdemlőn arról szónokolni a diákmasszának, hogy miképp éljék túl a találkozást önmagukkal. Mind reménytelen eset volt.
A közeledő testnek útját állta, vállainál fogva rántotta két lábra, s taszította a falnak.
– Timothy…
– Én… öhm… uram. Én! Agyrázkódásom van. Szédülök.
– Helyes, maga eszetlen tulok. Nagyszerű lenne, ha megtanulnának lépcsőzni. Induljon a gyengélkedőre a másik félnótás kíséretében. Még két ilyen töketlen egyedet, akik képtelenek lépcsőzni, nem láttam. És akkor még nem is volt itt egy boszorkány, hogy térdből elkaszálja az alsó végtagjukat, megvakítsa magukat, vagy feldugja a sétapálcáját az ánuszukba. Tűnjenek a szemem elől.
Figyelmeztetésül, amint látta lankadni a kezei közé szorult ifjoncnak arcberendezését, kikopni az érdeklődést, két oldalról, olyan hirtelen, hogy ellenkezni se legyen ideje, atyai pofonnal sújtotta a pirospozsgás, szúrós borostával borított arctekéket. Vöröslött rajta tenyerének nyoma.
– Rám figyel, ha beszélek! Induljanak…
Türelemmel kivárta, hogy a fiatalok egymást támogatva a megilletődöttségtől, kijussanak a lépcsőházból. Elborzasztották a történtek. Tönkretették a felettesei által kiutalt fiatalokra való felügyelésnek felelősségteljes órái. Ha saját maga lett volna ennyire kevés a vadászathoz fiatalkorában, valószínűleg szégyenében levágja két golyóját, majd beáll az egyházhoz, reverendát ölt, hogy élete végéig mártírmód gyászolja a lehetőséget, min túl kellett tennie elesettsége végett, s ott rikácsolt volna a vasárnapi misék kórusának első sorában.
Undorodott a fiatalságtól. Undorodott a romló, homályba vesző rendszertől, az elmálló katonahabitus fontosságát szorgalmazó vezetőknek kikopásától.
Durván megdörzsölte borostától sercegő arcéleit. Lehunyt szemmel folytatta útját a lépcsőkön, míg ösztöneire hagyatkozva belépett a megfelelő szint folyosójára.
Ennyit jelentett konok figyelme, görcsös tanulékonysága, kiegyensúlyozottsága.

A felettesével való találkozóra alkalmat kellett kerítenie még a kiadó vacsora előtt, így nem húzta tovább az útvonalat, s McIntry irodájának ajtajáig meg sem állt.
Kopogott egyszer. Kétszer. Odabentről azonban válasz nem érkezett, s fáradt volt arra várni, hogy McIntry méltóztassa beereszteni. Benyitott.
Az iroda csendes volt, a kitárt kétszárnyú ablak előtt a huzat meglengette az átlátszó organzát harmonika testét. Az éjszaka rideg teste udvarlón körbetáncolta a férfit, felfrissítette elméjét, ahogy átrohant az erekben áramló véren.
Sötét volt.
Túl nagy csend.
Belépve hangtalanul tette be maga mögött az ajtót, ujjait lassan húzta le a fémkilincsről. Cipője nem vert zajt. Észrevétlenül szelte át a métereket a tömör mahagóni asztalig, mely mögött elborzasztó látvány fogadta.
Az éjszaka újabb csalódása lett volna a holttest felett térdeplő, törékeny női test, kit zokogás rázott? Ez lett volna a rendszer összeomlása? A vég?
Hazel O’Feney, aki saját felettese ellen fordult, s most idegenvérben csatakossá válva, elgyötörten ült a szétmarcangolt mellkason. Látszottak a koszos fehér bordák, s a közéjük akadt szövetcsomó, a szív, melyet kitéptek helyéről. A fehér ing, mely néhány órája még ránctalanul feszült az izmos mellkason, elvesztette szűzies sértetlenségét. Bíborrá mosta a verőérből pulzáló meleg nedv.

– O’Feney. Magyarázatot követelek. Most.
Kezeivel fáradtan nehezedett az asztal szélére. Arcán nyoma sem volt az indulatnak, blazírt vonásaival palástolta belső csalódottságát. A hamvas kis szuka keresztülhúzta a pihentető esti idilljét. Halálos nyugalommal vizslatta a jelenetet, mely talán egy életre retinájába égett, miközben ellentmondást nem tűrő rideg baritonja felrázta a ziháló helyiséget.

Nyúlánk, pókszerű ujjait szétfeszítette az asztal sötétre pácolt mahagóni lapján. Torkából állatias morgás szakad fel, amint az ujjgyűrűk porcai megroppannak. Elégedetten konstatálja az alig észrevehető izommunkából felszabaduló erőt, mely felborzolja érzékeit. Ökölbe húzta kézfejét. Kisvártatva nyújtózott lassú mozdulatokkal, mintha az elhibázott éjszaka gondolatáért kárpótolhatta volna az extázis közeli élmény, mely végigsöpört az izmok által közre fogott, mélyesztett gerincív mentén.
Ajkai elnyíltak. Nyers nyögése volt minden, mi impressziójának árulója lett.
Szaglószervét buján behálózott receptorai mámorosan ízlelték párától fülledt levegőt, de nem sietett, hogy merítsen az éjszaka hűsével keveredő, nedves rozsda szagával átszőtt pillanatból, ellenkezőleg; kiélvezte, ahogy a vérsavótól édeskés valóság körbeveszi. Az alagsorba száműzött kínzótermeknek falát festő vér odalent már dögszagot árasztott magából, ahogy a több napos fehérje bomlásnak indult a levegőn. Az már facsarta orrát. Ez azonban még csak meghökkenésre sem késztette.
A dús vér aromája semmiképp.
Amit azonban jeges tekintetével testált tudatára, az a hitetlenség szélére sodorta. Pengeéles érzékei megtéveszthetetlenségére hivatkozott. Mégis kérdést szegezett a fiatal vadásznak. Képtelen volt feldolgozni, vagy reális magyarázatot találni.
A női porhüvely, melyet ő is táplált nap, mint nap, hogy a vadászok erkölcsével, karakán, veszettül habzó gyűlöletével a boszorkányok irányába, ideológiával, nyomós érvekkel antipátiájuk oldalán teljen el, most saját vére ellen fordult. Belemart a kézbe, mi etette. Kitépte az izmos húscafatot, mi a jövőbe vetett hit reményét kalapálta az üllőn.

Kérdése süket fülekre talált, amint a saját tettétől megrészegedett diákja a vadászképző intézménynek, a kiontott életű áldozat vértengerébe borul bele. A nyegle, törékeny női test megállíthatatlanul csúszik egyre lejjebb az élettelen hús és csont vázán. S ő végignézi. Tehetetlensége a tetőfokára hág. Egymásba futó, dús, határozott ívű szemöldökei függőleges árkot ásnak mélyen barázdált, még mindig értetlenséggel vetekvő homlokán. A gondterheltséget felemelt jobbjának ujjaival dörzsöli le nővadítóan vonzó pofázmányáról, majd befejező akkordként rövidre szabott körmeivel szánt végig a lengő állkapcson sorjázó, sercegő borostán.
Kurvára felidegesítette a tanórákon még benne is kéjes gondolatokat ébresztő ifjonc, noha erről egyetlen megmozdulása sem tesz tanúbizonyságot. Még mindig ambivalens érvekkel elméjét bombázó kétsége elkerüli márványarcát, szenvtelenséggel telt pillantását, melykontúrt ad figyelmével a jelenetnek.
Ujjai egy ideig nehézkes ütemet járnak az asztallapon, mintha zongorának billentyűin járatná őket. Pecek telnek el, míg úgy dönt, hogy hagyja a maga által kreált szarba süllyedni O’Feney legkisebbik gyermekét. Nem riasztja meg élettelensége. A támasztékot nem találva vonagló végtagok szétcsúszottsága. Lélegzik. Mellkasa fel-alá jár, így ráér, hogy feltépje a szekrénybe rejtett, McIntry által féltve őrzött ládát, miben egy üveg, kiváló évjáratú whisky szerénykedik. Nem nyúl a kristálypohárért, kitépi a viaszöntvény dugóját az üvegnek, s úgy nyakal az aranyló italból. Rövid kortyokat. Csak a lendület a megtévesztő.

Éjfélig vár, hogy az utolsó vadászt is dolgára bocsássák a kúriáról, elvigyék az utolsó alakulatokat is a boszorkány vadászatra. Az éj leple alatt, mintha csak ő lenne áruló gyilkosa az éjszakának, mintha miatta vonyítanának odakint a hegy vad farkasai, gyanakvó figyelemmel, mellkasában a lebukás veszélyétől tartva vág keresztül az ódon várkastély legkevésbé használt folyosóján. Nem gyújt fényt. A komor sötétségben halad egyre előre, miközben megigazítja a vállán átvetett női testet, mit nem számít fel tehernek. Meg sem érzi súlyát a nőnek.
Szemének világáról lemondva, más, másodlagos prioritást élvező érzékeit használja a tájékozódásban. Jól megtanult már élni a látvány nélkül, hiszen majd másfél hónapot volt kénytelen elzárva élni az esztétikumoktól egy rühes boszorkány átka miatt.
Érintésével tapogatja ki a téglafalba vájt járatot, melyet már a külvilág lehelete tölt be. Nyirkos az egyenetlen macskakő lábai alatt, s az egykor csatornának használt járat is szűkülni kezd mind széltében, mind magasságában. Fejét le kell hajtania, hogy ne akadjon fent a rácsozástól felszabadított kijárat résén.
Kiért. Eltüntette egykori felettesének hulláját, s magával hozta a gyilkost, kit több vádpontban is eltanácsolhatnának az intézménytől, ha titkára fény derülne, s akit emberi méltóságától megfosztva börtönbe taszíthatnának akár életfogytiglani büntetésre ítélve.
Nem a kocsi hátsó ülésére vetett Hazel O’Feneyért tette. Felettesei, s barátja, Gale O’Feney iránti lojalitása irányította minden döntését azon az éjszakán.
Hinni akart.
Mert Gale ezt tette volna. Esélyt adott volna húgának, hogy a törvényt és annak végrehajtó bíróságát kikerülve tegyen vallomást. A végsőkig ragaszkodott volna húga ártatlanságához, a félreértéshez. Gale O’Feney tudtán kívül halmozott fel magának egy felbecsülhetetlen értékű tartozást, mit talán sosem kér majd számon tőle, minek sosem hajtja be ellenértékét.


Hajnalba fordult az idő, mire végre belesüllyedhetett a vendégszoba sarkába állított széles, bársony bélésű karosszék kényelmébe, hogy tovább pusztítsa a McIntrytől eltulajdonított aranybarna párlatot. Élvezettel fogadta a kortyokat szájüregébe, hogy érzéktelenné gyötörje nyelvét, melyen annyi kérdés kelt volna hirtelen életre, de mindnek fölötte csak az üvöltés passziója állt. Nem hagyhatta. Nem rombolhatott. Nem törhette szilánkosra az ágyon heverő fiatal fruska álmait. Hiszen annál rosszabb nincs is, ha egy gyereket megfosztanak fantazmagóriáitól. S ő még gyerek volt. Kívánatos gyerek, éretlen elmével és kielégíthetetlen kíváncsiság hajszolta tudásszomjjal női idomoknak kívánalma mögé rejtezve. Minden nő boszorkány volt. Minden nőnek, még az ilyen elesett ártatlanoknak is megvolt maguk praktikája, mit fegyverként szegeztek a férfiakra.
Erőteljes vágyódássá kovácsolta hiányát a hosszú comboknak látványa, a relatív széles csípő, lapos has és marokba férő melleknek vadító képe. A szemtelen blazírt kifejezés szétmállott a zipzárhoz feszülő hímtagjába robbanó véráram érkeztekor, élveteg kéjmámorban fürösztötte meg tudatát a megújulás ereje.

A varázs azonban megszakadt. A gazdagon berendezett, elegáns stílusvonalat, a régi korok klasszikus lélegzetvételét magáénak mondó vendégszoba erőszakkal meginvitáltja magához tért az erős fénynél. Hunyorgott, mire a sarokból vigyázó férfi leejtette lábfejét baljának térdkalácsáról, s előre dőlve, rámenősen tanulmányozta a kiáltozót.
Fájt tőle a feje. A hangjától, a tettétől, lényének tényétől.
– Ms. O’Feney, megtenné, hogy befejezi ezt az ormótlan üvöltözést? A bátyja nincs itt. Egyik se. És maradjunk annyiban, hogy magácskának most ez a legnagyobb szerencséje.
Beszéd közben elrugaszkodott ültéből, sötét farmernadrágjának combja fölött meggyűrődött anyagát hanyagul kiegyengette, majd egy ragadozó nesztelenségével padlószőnyeget érő lépteivel megközelítette a széles, kaliforniai királyi ágyakat megszégyenítő mérettel vetekedő fekvőalkalmatosságot, melynek tetejébe Avalinne-nal méregzöld selyemágyneműt húzatott.
– Ma egy kibaszott hosszú napom volt, az alagsorban töltöttem húsz órát, ahol tudja, a diákok szavajárása azt tartja, hogy meghúzom azokat, akik vadászatra akarnak jönni velem. Jobb is, ha maga is ezt a pletykát tartja, noha még egyetlen aktus sem ért fel azzal a kívánalommal, hogy a magafajtákat vigyek terepre. Nem cáfolom az agyuk kicsinyes gondolkodását… – szórakozottan rogyasztotta meg térdét, melyről lendülettel lökte tovább magát. Beszéd közben kézfejét elmélyesztette a nadrág elülső oldalzsebeiben, hogy így gátolja meg a nonverbális kommunikációt, melynek túl heves gyakorlásától ittasan gyakorta szakadt fel belőle vehemens, indulatos oldala. – Arra készültem, hogy jelentek McIntrynek, majd hazahajtok, megvacsorázok, és rohadtul egyedül fekszek le a rohadt házamban, a rohadt franciaágyamban. Erre magát ott kell találnom McIntry vérében úszva az irodában. El kell tüntetnem egy hullát, ki kell csempésznem magát, hogy senki ne fogjon gyanút, és ne is lássák olyan későn a birtokon kószálni, nehogy a Liga egyik fejének a lányáról mocskos szóbeszéd kezdjen terjedni. Szögezzük le, tündérem… nem maga miatt csináltam. De ha már itt van, és mentem a seggét, tiszteljen meg az őszinteségével. Megölte a felettesemet. Az apja barátját, az egyik legjobb vadászt. Van egy titkunk, Hazel. Nekünk. Kettőnknek.
Fenyegetően tornyosult az ágyon ülő elesett nő fölé, majd hirtelen ötlettől vezérelve kapta el annak hófehér, kecses lábszárát a boka körül ujjainak bilincsével vöröslő foltot hagyva makulátlanságán, hogy úgy húzza közelebb magához. Fél térde belemélyedt az ágy félkemény matracába. Nem a legjobb fajta volt, ha alvásról volt szó.
– Daloljon, kis pacsirta, mert nem ártatlan fogadásnak nézett ki. Ki vette rá erre? Kivel szövetkezik, Hazel? Elmondja, vagy én szedem ki magából.
És annak még sosem volt jó vége.
Az engedetlenség megtorlásáról egész boszorkány-coven mesélhetett volna a férfi pincéjének celláiban.

Idegei vibráltak. Markáns állán az inak pattanásig feszültek, ajkainak vonalát pengényi vékonyságúra gyötörte, miközben tekintete, mely még mindig pont olyan jeges, és csontba vájón rideg volt, mint az antarktiszi jégvidéken tomboló tél, rátalált a vendégszobájába hurcolt kalitkába zárt madárka vidor vonásokkal tarkított, alabástrom arcára.
A széles mellkasban tomboló düh agresszív tettlegesség mámorát hajszoló valója megrémiszthette volna a fiatal vadászt. Őrjítő engedetlenséget felmutató, tiszteletlen szavai csak még tovább facsarták a férfi türelmét. Keresztülnézett rajta, a vágyott megoldástól minden lélegzetvételével távolabb parancsolta őt a fiatal nő, hogy kicsinyes szexuális játékszernek adja el magát az éjszakára. Ennyit ért önmaga szemében, de jelen helyzetben, mikor nadrágja feszítő kolonc volt ágyékán, számára sem jelentettek többet a törékeny vonások, kerekded idomok, vagy a zafír szemű szépség dús ajkainak látképe, melyek közé kérés nélkül is betolakodott volna férfias ékességével, hogy érezhesse a forrongó nedves bőrt, ahogy körbe fonja őt, fogával végigkaristol a kidudorodó ereken, s addig gyötri, hajszolja a kéjmámor mezsgyéjének feszített határvonalára, míg hímtagjából elő nem tör az illatában gesztenyevirágára, ízlelhető aromájában az elfogyasztott whiskytől kesernyés cigaretta utóízéhez meghasonlott, koszos fehér örökítő anyaga.
A pornográf jelenet ledegradálta a pillanat jelentőségét, ajkának széle hasonlatos, mégis fenyegetéssel megspékelt fél-vigyorban vonaglott meg, mint amivel a vadász őt tüntette ki. Nem ereszthette el közös múltjuknak emlékét. A múlt nyár történései meghazudtolhatatlan bizonyítékként szolgáltak, hogy mennyire képes volt eszét venni a fiatal nő.
Bárdolatlan morózus jelenére, a torkából felszakadó állatias, nyers morgás hívta fel a figyelmet.
Azt hitte, ennyivel bírni fogja. Azt hite, hogy képes lesz kontrollálni a kiszolgáltatottságát semmibe vevő, testét szexuális aktusra kínáló nő iránt érzett nemi vágyat. De a macska-egér játék már túl régóta tartott kettőjük között, hogy átlendüljön a momentumon. Életének minden pontját tüzetesen átvizsgálva sem lehetett még egy olyan kapcsolatot találni, mint amibe Hazel O’Feney hajszolta bele üldözési mániájával, ragaszkodásával; fiatalos bájait, impulzív habitusát fegyverként használva ellene.
Igazán odaadón és fejet hajtva szorgalmazta volna, ha a nő képes elhallgatni a perc töredéknyi részére, s levenni róla a vérét hevítő pillantását. Ösztönlény volt. A legrosszabb fajtából, a legkellemetlenebb pillanatokban.
Nem engedhetett tovább.

A türelem cérnája elszakadt, s erőszakos lendülettel, mégis tudtán kívül vigyázva a Liga Vezetésének köreiben protekciót élvező zafír szemű szépségnek testi épségére rántotta közelebb magához a méregzöld selyemágynemű tetejében. Nem a bokájánál fogva rántotta, lábszárát terhelte a női test elenyészőnek tűnő súlyával, hogy egészen közel tudhassa magához.
Az ágy tetején hanyatt vágódó nő kiszolgáltatottságának zavarba ejtő impresszióját tetézte közeledésével. A vékony darázsderék mellett döfte bal karját a matracon halmokba gyűrődött hideg selyemnek anyagába. Jobbjával az ellenkezéshez minden erejét bevető, hitetlenkedőn a tények ellen forduló nő gazellalábait fogta le. Szétfeszített ujjai könnyűszerrel ejtették kíméletlen, könyörgésre meg nem nyíló csapdába a parallel módon szorosan egymás mellé illesztett vékony bokákat.
– Hátha így jobban fogod érteni angyalom – mélyről jövő erővel köszörül egyet elnehezült torkán, majd átvéve a fiatal nőnek hangsúlyát és tegeződő formaiságát folytatta a kivárt hatásszünetet követően. – Itt te nem követelsz magyarázatot. Itt te nem érzed magadat biztonságban, vagy irányító poszton. Lehet, hogy azt hiszed az ostoba gyerekgondolkodásoddal, hogy profán mód fogalmazzak, hogy minden kibaszott ember fölött hatalmad van csak azért, mert az apád letett valamit az asztalra. Egy senki vagy. És abból, amit tettél, nem vezet kiút. A liga egyik tagjának meggyilkolása súlyos, elkerülhetetlen megtorlást von maga után. Talán a saját apád fogja a fejedre olvasni a halálbüntetést, amit megérdemelnél azért, mert egy másik ember életét vetted. Még az előtt felborítottad a sors kezében zongorázó rend kottáját, hogy annak érvénye lett volna. Átszabtad a jövőt, s már évmilliók óta az a rendszer áll fent, hogy fogat fogért, szemet szemért, életet életért. A te életed az ő haláláért cserébe. Tehát, had nyomatékosítsam az üres szőke koponyádban, hogy nincs már hatalmad a világ felett, vagy csak felettem. Utóbbi érvényét vesztette, mikor a magamévá tettelek és beléd élveztem.
Az utolsó, vágytól remegő térdű mondatot egész közelről súgta a maga alá gyűrt nő fülébe, s ezzel egy időben, megemelkedő, testének érzékeny gyengepontjait kereső karokat is visszaparancsolta az ágy matracába. Teljesen ellehetetlenítette mozgását. Uralkodott felette, megbénította. Kiszolgáltatta és megalázta.
– Tehát megkérlek, téged, mint nyomorult kis emocionális lényt, hogy lépj túl a közös múltunkon. Az egyszeri alkalmaknak semmi jelentőségük nincs fölöttem. Ha akartam volna tőled valamit, mert lenyűgözött a nem létező tehetséged, már sokkal hamarabb kerestelek volna, nem gondolod?
Ismeretes volt vadászkörökben a férfi önkényes világrendszere, miben önmagán kívül nem látott potenciált egyetlen másik élőlényben sem. Nem tartozott hűséggel sem élőnek, sem halottnak. Főleg nem egy huszonéves szukának, akit nem hajtott más érdek és ideológia, mint a testi vágy.
Szavai nyomatékosításául erőteljesen taszított egyet a rugós matrac mélységei felé, a fej fölött összefogott karoknak fonatán.

Feljebb emelkedett, ezzel némi mozgásteret biztosítva a nőnek. Előhalászta farmernadrágjának ráncos zsebéből szuper vékony technikai vívmányát, mobiltelefonját, hogy a memóriába mentett képek közül a megfelelőnek mappáját válassza ki.
Ellökte magát a nő közelségéből, mi már amúgyis túlságosan megbabonázta, s az ultramodern készüléket teste mellé, az ágy felszínére hajította.
– Gyerünk, nézd meg a képeket. Az összeset. És még egyszer ne merészeld megkérdőjelezni a szavaimat. Ne találj ki más aspektusból nézve számodra kedvezőbb és jobban tetszőbb alternatívákat. Jelenleg a helyzeted alulmúlja a boszorkányokét. A liga szemében, az én szememben is egy senki vagy. Ez a lépés volt a legjobb a számodra. Örülj, hogy idehoztalak, és nem rögtön a vallatóba vittelek. A te szavad az enyémmel szemben bármilyen elbeszélésen vajmi keveset érne. Még akkor is, ha az isten apád vezetné a tárgyalást. Semmi jóra nem számíthatnál. Tehát igen, köszönettel tartozol és egy hosszú magyarázattal azt illetőleg, hogy milyen ostoba fogadást kötöttél, amiért az éjszaka közepén McIntryn lovagolva kitépted a szívét. Alávaló az egész korosztályod…
A férfi lemondással telve csóválta meg fejét, miközben hátat fordított az ágyon fekvőnek, s helyette figyelmével az ablak alatt álló asztal tetején feszítő üvegkristályba zárt aranyló alkoholkészítményt tüntette ki. Kortyolt belőle elegáns paraméterben mérhető cafatokat, miközben szabad kézfejét mélyen ékelte be nadrágjának elülső oldalzsebébe.
Nem kereste a nő pillantását, átsétált a vendégszobához tartozó sötét márvánnyal leburkolt helyiségbe, s a helyiség díszeként elhelyezett, hatalmas öblű fürdőkád felett megnyitotta az aranyozott csapot. Vadul zúdult alá a forró víz. A zubogást, mi átmosta a melankóliába süllyedt ember gondolatait, a szobában is jól lehetett hallani.
Hanyag eleganciával húzta vissza magához a kristálypohárba kitöltött jeges whiskey-t, hogy újra magáévá tegye a forró, maró ízt. Nyelvének ízlelőbimbóit érzéketlenné gyötörte az ital. De nem bánta, az enyhe kábulatot hozó fáradtságot a különleges bizsergés, mi utat nyitott gyomrába, egészen felvillanyozta.

Késleltetve a mozzanatot, de visszatért a vendégszobába, s újra megkereste mindig éhező tekintetével az ágyon ülőt.
– Kezdjük elölről most, hogy bizonyítékom van, és már te is tisztán látod, hogy miről is szeretnék veled szót ejteni. Maradnál, vagy idehívjam a bátyádat, aki feltehetőleg azonnal a nyakadat töri, mielőtt még kiderülhetne a családotok szégyene. Mert nem. Ezt a csorbát sosem köszörüli ki semmi, ha egyszer felszínre kerül – érdektelenség emelte meg karjait, miközben széttárta őket testének szárnyként, két oldalán. Márvány vonásai nem olvadtak fel. Sosem olvadtak fel.
– A házban egyelőre vendég vagy, míg nem talállak közveszélyesnek. Ha ez megtörténne, rám támadnál, s még egy áldozatot gyűjtenél, hogy duplán legyen mivel felvágnod a lányklubban, ahova tartozol, s én élem túl az összetalálkozást, akkor lekerülsz a pincébe. Saját mocskukban rothadó boszorkányok közé. Láncoknak nehéz béklyóját kapod a nyakadba, hogy legyen időd gondolkodni. Tehát azt ajánlom, hogy ha gyilkolni támadna kedved. Legyél ugyanolyan megfoghatatlan, mint ahogy McIntryvel tetted. Most pedig vetkőzz. Elmész megfürdeni.
Nem várt választ. Időt hagyott a fiatal vadásznak, miközben kifordult a helyiségből, hogy törölközővel térjen vissza a gardróbból, ahol Avalinne szorgos kis kezei által hajtogatott kelméknek egész armadája hevert egymáson.