Zaphira & Zephrine

Kezd elegem lenni a kórházi-, és orvosi vizitekből. Mert, hát, mióta kiengedtek a kórházból, azóta nem hozzám jönnek az orvosok, hanem nekem kell bejárnom hozzájuk. Szóval heti egy-két alkalommal kitérőt kell tennem munka előtt a belfasti kórházba.
Fekete farmert húzok, ugyanilyen színű magas sarkút és egy vérvörös blúzt. Barna bőrszíjra erősített táskában töltött fegyver. Bőrkabátomat az anyósülésre dobom, a táskámra, magas sarkúmat lerúgom lábaimról és úgy lépek a fekete, old fashion Mercedesem gázpedáljára. Menet közben kapcsolom be a rádiót, valamelyik helyi adóra, és híreket hallgatok, még a hajnali órákban, majd rögtön utána időjárás jelentést – elszórtan csapadék várható, de amúgy napsütéses, kellemes napnak nézünk elébe -, majd elsőként egy sláger dallamai töltik ki az autó belsőterét. Kicsit letekerem az ablakot, és rágyújtok, nem sokkal azelőtt, hogy a főútra kanyarodnék. Donegalból Belfastba – a lakásomtól, a munkahelyemig – úgy két és fél óra az út összességében, ezért sokszor előfordul, hogy csupán heti két-három alkalommal megyek haza. Amikor már nem tűrnek meg a rendőrségen, mint szállóvendéget, akkor kénytelen vagyok kivenni egy hotelszobát, hacsak nem akarok elaludni a volán mögött, és árokba gurulni, vagy rosszabb esetben, tömegkatasztrófát okozni.
Mert, ugyebár, ahhoz értek: a katasztrófához. A kirobbantásához mindenképpen, a kordában tartásához, olybá tűnik, még nem vagyok eléggé idős és bölcs, harminc évesen sem. Mégis, valahol, valamiféle megmagyarázhatatlan oknál fogva, elképzelhetetlen számomra az egyszerű, hétköznapi élet. Nem. Az én világomban minden vagy hófehér, vagy szénfekete. Vagy jó, vagy rossz. Világos, vagy sötét. Vagy minden porcikámmal szeretek, vagy minden idegemmel gyűlölök. Igen, vagy nem. Lent, vagy fent. A szürke nem nekem való, a szürke számomra élhetetlen volna, a szürke unalmas volna. Én a szélsőségekben, az érme egyik-, vagy másik oldalában leltem-, és lelek újra, és újra, és újra megnyugvásra. Bármilyen hihetetlenül, vagy elképzelhetetlenül is hangzik, a szélsőségek biztos pontot jelentenek, szilárd talajt, világító tornyot és kikötőt a viharos tengeren. Eléggé makacs, nyílt, őszinte és határozott vagyok ahhoz, hogy tudjak választani bizonyos dolgok közül, és ne ámítsak embereket egy szaros ’talánnal’.
A jobbomban cigarettát tartok, a balommal a kormányt, ujjaimmal a zene ütemére dobolok a kormányon. A monoton útszakaszon leállítom a rádiót, helyette az éppen a lejátszóban pihenő lemezt hallgatom. A pop ritmusát élesen váltja fel a rock basszusa. Hanyagul kipöccintem a résnyire lehúzott ablakon a hamut, és megengedek magamnak egy pillantást a távolba. Nagyon jól ismerem ezt a környéket, hiszen minden alkalommal erre jövök. Buja, zöld mezők, falvak, gyárak, kisebb-nagyobb városkák. A horizont vonalában összecsókolózik a smaragd színű fűtenger, és az azúr színű égbolt, melyen most csak itt-ott úszik el egy-egy fehér bárányfelhő, bronzos szegéllyel. Aztán, minél közelebb érek Belfasthoz, ezt az idilli tájképet felváltják a gyárak, a vasútállomás, a nagyobb létesítmények, majd a panel-, és téglaházak, és a főúthoz képest szűk utcák.
A kórház parkolójában keresek egy helyet az autómnak, majd, még mielőtt kiszállnék, felhúzom a magas sarkúmat és a bőrdzsekimet. A míves, ezüst markolatú bot a hátsó üléseken pihen. Egy pillanatra elfog a tehetetlenség és a szánalom érzésének undorító elegye. Hiszen, ha az ember meglát egy embert, botra támaszkodva, ez jut eszébe: sérült, tehetetlen, sajnálatra méltó, gyenge. Nem akarom, hogy erre gondoljanak, hogy ezt érezzék a velem szembe jövő emberek. Hiába próbálják leplezni mindezt, a lélektükreik elárulják, mire gondolnak. Kelletlenül nyúlok a fényes feketére mázolt botért és a táskámért, majd megindulok a kórház bejáratának irányába. Emelt fővel, egyenes gerinccel, botra támaszkodva. Bizony. Magas sarkúban. Bitch please, I’m fabulous.
A szokásos vizsgáló előtt megállok, az ajtóval szemközti falnak támaszkodva. A rendőrkapitány külön kérésére tartják fent nekem ezt az időpontot, így még a munkahelyemre is beérek nyolcra. Mindenki boldog. Kivéve engem, de ez már meg sem lep igazán. Hiszen, hogyan is lehetnék boldog, ha egy szempillantás alatt elvettek tőlem mindent, ami fontos: a munkámat és a vadászat izgalmát? Nem hiszem, hogy bárkit is érdekelne a boldogtalanságom, tehát nem teszem szóvá. Teljesen felesleges volna, nem igaz? Dehogynem!
Az pedig, hogy miért nem csinálhatom azt, amit akarok, ami éltet, azon túl, hogy elszomorít, mérhetetlenül fel is dühít. Ezekhez a heti vizitekhez is annyi kedvem van, mint egy foghúzáshoz. Ez a sok, fehér köpenyes balfasz képes elhitetni az akaratgyengékkel, hogy tényleg magatehetetlenek.
Újfent megkaptam, itt is, ahogyan a vadászok orvosától is, legutóbb, hogy a jövő héten térjünk vissza a terepre visszahelyezésem témájára. Még egy hét katatón semmit tevés.
Még mielőtt távoznék, az előcsarnokban lévő kávéautomatához lépek, és aprót dobok a gép keskeny résébe. Mikor már a kezemben van a forró koffeinbomba, és belekortyoltam már párat, akkor fordulok csak meg, a porta felé.
Azonnal felismerem a szőkés hajú, acél tekintetű nőt, aki a pult körül térül-fordul. Ő viszont nem vett észre engem. Évek, évtizedek féktelen dühe szabadul el bennem, és bár kávézni akartam, nem veszek magamhoz többet két-három kortynál, majd kidobom a poharat és a maradék kávét a szemetesbe.
Vérvörösre festett ajkam szegletében gyalázatos, kriminális mosollyal közelítem meg a nőt. Elnyújtott, kecses ragadozóléptekkel. Minden bizonnyal érzi tarkóján borostyán íriszeim izzását.
Mióta az apám meghalt, Zaphiráért pedig eljött a mocskos, boszorkány sleppje, azóta gyűlölöm a féltestvéremet. Nem voltam több tíz évesnél, de összeraktam a képet: az anyja szemet vetett az én házas apámra, valahogyan ki kellett iktatnia valahogyan – gyilkossággal, nyilván megölte - az édesanyámat, hogy megszerezze a férfit. Gondolom, a húgom családjának nem igazán tetszett a tény, hogy az anyja egy halandóval szűrte össze a levet, így kénytelenek voltak szétszakítani őket. Az, hogy ezt elbaszták-e, vagy sem, hogy direkt, vagy véletlenül ölték meg a nevelőanyámat, az más lapra tartozik. Aztán Zaphirát elvitték az árvaházból. Én pedig magamra maradtam a gyásszal és a fájdalommal. Míg végül nem maradt más számomra e világon, csak a harag, a gyűlölet, a megvetés, a vadászat iránti olthatatlan, kéjes vágy.
Hirtelen ragadom meg a húgom vállát, és vehemens mozdulattal fordítom magam felé. Hagyom neki, hogy eljusson a meglepődöttségen túl, a felismerésig. Igazság szerint, az volna a célom, hogy még ma megtegye a következő lépést, és féljen, hovatovább egyenesen rettegjen tőlem.
Ha látom arcán, hogy pontosan tudja, kivel áll szemben, vagy, ha hangot is ad a felismerésnek, csak akkor húzom ajkaimat sötét, ragadozómosolyra.
- Zaphira – karcos hangon dorombolok -, mondanám, hogy örülök, hogy látlak, de az hazugság volna. Különben is – hanyag eleganciával rándítom meg a vállamat -, jobban szeretnélek, ha halott lennél – közlöm a nyilvánvalót, még mindig mosolyogva, mintha éppen csak csevegni jöttem volna ide.