Winter & Zariche

Az "elnézést, bocsánat, szabad lesz?" szavakat skandálva egymás után próbál utat törni magának Dublin forgalmas utcáján, mindeközben két jól megtöltött kávéspoharat egyensúlyozik, szájából pedig kilóg egy szál cigaretta, aminek már illendő lenne lepöckölni a hamuját, mielőtt kiégeti ruhájának anyagát. Ironikus, hogy egy tiszta élőlény, akinek az élete nem más, mint a növények és az állatok közti összhang, gyakorta nyúl a cigarettásdoboz után, hogy azzal oszlassa el feszültségét. Szép külseje, mióta munkába látott, minőségi hervadáson megy keresztül. Azonban, különleges kisugárzása még mindig magára vonzza az emberek figyelmét, nem azért, mert fajtársai közül ő lenne a legelragadóbb teremtmény, sokkal inkább lerí róla a halandók közti mássága. Jegesen izzó kék szemei mintha a veséjükbe látna, hozzá tartozó és íriszeit tökéletesen kiemelő szőke haja pedig hullámos tincsekben verdesi tarkóját. Világos bőrén egyetlen egy sérülés se található, csak az ingje alatt mutatkoznak meg az általa nagyra becsült tetoválásai, emellett orrában és fülében is piercingek éktelenkednek, melyet csak a városban töltött ideje alatt enged a nagyérdemű előtt láttatni. Apja nem értékeli az e fajta művészetet, mindent utál, ami az emberek hóbortjait idézi, nem is véletlen, hogy nem akarja feszegetni még azzal is a határait, hogy az otthoni körülmények között is magán viseli ezeket a tündérekhez nem illő ékszereket.
Megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőle, ahogy hátával belökve a rendelő ajtaját, végre biztonságosabb körülmények között tudhatja magát. Most már csak az olykor szabadjára engedett állatok jelentenek veszélyt, kik biztos felettébb szórakoztatónak fogják találni azt, hogy berohannak a forró kávét egyensúlyozó Zariche lába alá. Nem véletlen, hogy különös figyelmet fordít arra, hogy szemmel tartsa a padló népét, tekintete szüntelenül pásztázza a kiskutyákat, akik nagy valószínűséggel féreg irtás reményében csörtettek be a gazdájukkal.
Kis híján az orvos nyakába önti a gőzölgő italt, mert szokásává vált egy bizonyos incidens után az, hogy bőszen figyeli a talapzatot, de az orra elé még csak véletlen se pillant fel. Éppen vissza tudja rántani a kezét, hogy ne a férfi makulátlanul fehér köpenyén éktelenkedjen a félreismerhetetlen barna folt.
- Lenny, az isten szerelmére, már azt hittem, hogy eltévedtél félúton –nyúl ezzel Zariche irányába, hogy megkaparinthassa a neki hozott italt. Igen… amióta a nagyvárosban tölti idejének túlnyomó részét, Lenny vagy Zach becenéven híresült el, elvégre nincsen rászorulva arra, hogy mindenki csodájára járjon a különleges nevének. Soha nem is értette, hogyha fajtársaik normális, emberi nevekkel képviseltetik magukat, akkor az ő apja, mégis mi a megváltó istenért ragaszkodik ennyire tündéri mivoltukhoz? Jó, a kérdés is felesleges, magától értetődő a válasz…
- Sajnálom, hatalmas volt a sor és az úton is feltartottak –leszegett fejjel, belekortyolva a kezében maradt egy szem papírpohárba lép el az állatorvos mellett, hogy bemehessen a rendelőbe intézni a munkáját, hiszen azok nem fogják megírni magukat.
- Kölyök, nagyjából negyed óra múlva érkezik egy időpontos, Sparky a kutya neve. Nekem most el kell mennem, úgyhogy örülnék, hogyha akcióba lendítenéd magadat –az orvos a nyomába szegődve lép be a rendelőbe, hogy levetve a köpenyét már fordulhasson is ki az ajtón.
- Rendben, de a többivel mi lesz? –összevont szemöldöke alól pillant utána, de szinte már sejti a választ. Nem egyszer fordult már elő ez az eset, de soha nem derült ki, hogy mégis milyen fontos dologgal kellett megküzdenie, amiért csak úgy el kellett lopnia a nap maradandó részét.
- Küldd el őket, vagy megmondhatod nekik, hogy jöjjenek vissza két óra múlva –testbeszédéből is látszik, hogy nem óhajt több kérdésre válaszolni, egy biccentés kíséretében fordít neki hátat, majd hagyja el végül az épületet. Persze, mindig az asszisztensre maradjon a piszkos munka, és ő viselje a felháborodott, szitkozódó szavakat. Mintha legalábbis rajta múlna az, hogy a kedves orvos úr éppenséggel mi a fenét művel az általa szabadnak hirdetett idejében.
Ujjait a hajába simítva küld le egy utolsó korty kávét, majd a poharat letéve az asztalára, minden bátorságát összeszedve lép ki a váróba, hogy elviselhesse az egymás mellett sorakozó emberek agresszív pillantását. Szinte mondania se kell semmit, a háromból kettő, akik valószínűleg együtt érkeztek, felpattanva a székükből, szitkozódó szavakat hagyva maguk után hagyják el a takaros kis rendelőt. Soha nem volt még ilyen könnyű dolga… Éppen indulna vissza a hátsó régiók irányába, mikor fenyítésnek szánt szavak ütik meg a fülét, majd a nadrágszárának cincálása se marad el. Aki állatorvosi rendelőben dolgozik, annak ez már szinte mindennapi, nem is véletlen, hogy minden gatyája úgy néz ki, ahogy. A lábáról lerángatott kis padlócirkáló látszólag is feszült már csak a légkör miatt is, ezért halvány mosollyal az arcán guggol le elé, hogy kézrátétellel tudja nyugtatni a felbőszült kis yorkit. Ilyenkor áldja a származását.
- Ugyan, egy tünemény. Nyilván nem maga a gazdája, ugye? –pillant fel a lányra, szélesedő mosolya pedig reakcióként szolgál az elpirult orcára. – Na, gyere Drága –kapja fel a földről a jószágot, hátrapillantva fejével biccent a lánynak, hogy kövesse. A kutyát a rendelő közepén lévő fém asztalra ültetve többször simogatja meg a fejét, és veszi fel vele a szemkontaktust.
- Mi a baja a jószágnak? –megszakítva a farkasszemet fordul a feltételezett gazda felé, de hát az előbbiekből okulva nem venne rá mérget, hogy Sparky tényleg az ő tulajdona lenne.